Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon. Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon. Válogatott tanulmányok (Ism.: Szabados György) VI/1506

a fejezet vállalt szemléletéhez igazodva nem az eseménytörténeti, hanem a forrástani tanulságokra összpontosít. A második, egyben fő fejezet a „Lovagok és keresztesek" világának szentel kilenc tanulmányt; amennyire lehet, a tárgyalt események időrendje szerint. Értelemszerű ugyanis, hogy a különböző jellegű írások hol szűkebb, hol tágabb időhatárokra terjednek ki, nem egy közülük szükségszerű átfedésben áll egymással. Előbb a 10. század legendás magyarverő bajor hadvezére, Szent Rasso köré fűzött történelmi emlékezet alakulását mutatja be, ezután az ifjú Szent István esztergomi felövezésének hagyományát veszi forráskritika alá. A fejezet leghosszabb egysége a Magyar Királyság és a keresztes hadjáratok kapcsolatát taglalja. Ezután négy rövidebb elemzés sorakozik, de a bennük foglalt sűrű mondanivaló miatt mindegyikük fokozott olvasói figyelmet igényel. Közülük az első a kevés számú hazai lovaspecsét heraldikai, szfragisztikai és diplomatikai vonatkozásait láttatja hadtörténészi szemszögből (is); a krónikákban és oklevelekben említett páncélokról, illetőleg páncélosokról szóló írás a középlatin filológia körén túl egyes kifejezések középgörög, sőt újlatin formáit vonja be vizsgálataiba; erre két, szorosan összetartozó tanulmány következik, a számszeríj hazai használatának kezdeteit főként Anonymus, a zászlóhasználat magyar kezdeteit Kézai Simon gestájára összpontosítva tárgyalja. A középkori hadilovakról írt dolgozatot szerzője különlegesen fontosnak, úttörő jellegűnek tartja, mert, amint azt a bevezetőben hangsúlyozza, ez a téma első magyar nyelvű összefoglalása. A második fejezet egy Anjou-kori fejlemény bemutatásával zárul, a magyarországi alapítású Szent György Lovagrend — egyúttal az első világi lovagrend — létrejöttének és európai szerepének ismertetésével. A harmadik, „Hadmérnökök és ágyúmesterek" című fejezet két késő középkori témája közül az egyik átfogóan ismerteti a Zsigmond király környezetében végbement haditechnikai újításokat és a róluk tanúskodó kéziratokat, kitekintve a Bizánc 1453. évi ostroma alatti magyar tüzérségi szerepvállalásra. A kötet befejező tanulmánya, egy Zsigmond királlyal kapcsolatban állt itáliai hadmérnök, Mariano di Jacopo detto il Taccola munkásságát értékeli. Taccola De rebus militaribus ('A hadi eszközökről') írt műve a korai reneszánsz érdekes haditechnikai kútfője; Veszprémy, tisztázva a kéziratok szöveghagyományozódásának elágazó útját, a forrás tudomány-, művelődés- és művészettörténeti jelentőségét egyaránt elemzi, és a kora újkori műszaki irodalom előkészítőjének tartja. Végigtekintve a tanulmányok tartalmán, úgy látom, hogy a kötet tematikája nincs teljes összhangban a célkitűzéssel, hanem túlteljesíti azt. A két első írás ugyanis nem illeszkedik bele a lovagvilág sem a szűk (tényleges), sem a tág (a lovagkori szerzők anakronizmusa által megnövelt) jelentéstartományába. A középkori hadtörténetírás és forrásai című tanulmány időbeli korlátozás nélkül szól a középkori hadtudomány kutatásának módszertani kérdéseiről, az Aventinus híradása a magyarok 907. évi győzelméről. Csata Pozsonynál című dolgozat pedig éppen azt bizonyítja, hogy a bajor humanista író mennyire megbízható képet közölt a 10. század eleji magyarság steppei lovasíjász taktikájáról, annak sikeres alkalmazásáról. Mindazonáltal e két tanulmányra nem azért érdemes részletesebben kitérni, mert kilóg a magyarországi lovagvilág tárgyköréből, hanem mert ez a kettő a könyv egymással legszorosabban összetartozó részét képezi, azonfelül jól szemlélteti Veszprémy többirányú témamegközelítését. A középkori hadtörténetírás és forrásai egy, a Hadtörténelmi Közleményekben lefolytatott vita egyik hozzászólása. Amint az ismeretes, a vitaindítónak szánt eszmefuttatást a posztmodern irányzat elkötelezett híve, Gyáni Gábor tette közzé, a tudományos megismerés két elvi problémájára rávilágítva: egyrészről a tényleges történések rekonstruálhatóságára, másrészről a (had)történészi modellalkotás létjogosultságára, amit a korai idők vonatkozásában a szűkös forrásadottság tesz kérdésessé. Veszprémy finoman érzékelteti, hogy Gyáni szemléletmódjára is igaz: nincs új a nap alatt, mivel az általa feszegetett problémába — vagyis annak kérdésébe, hogy mennyi hitelt adhatunk az egykorú szerzők által közölt adatoknak — a középkori hadtörténetírás már kezdeti szakaszában, a 19. században beleütközött. A szerző alapos historiográfiai összegzést nyújt a tudományág fejlődéséről és főbb eredményeiről, ennek során is kitűnik széleskörű olvasottsága. A hadtörténelmi forráskezelés szabályainak kidolgozását Hans Delbrückhöz köti, aki rámutatott arra, hogy minden esetben mérlegelni kell a lejegyzés helyét, idejét, az információk eredetét, a szöveg forrásértékét. Ezek a kívánalmak természetesen a kutatás minden területén érvényesítendőek. Érdekességképpen itt fel lehetett volna idézni azt, hogy a hazai tudomány ilyen általános elvi követelményrendszert már 1778-ra felmutatott. A jezsuita Katona István ugyanis ezzel vezeti be negyvenkét kötetes kritikai történetét: „Amint akármely szerző legfőbb tanúságtételét idézzük, egyszersmind tudni akarjuk, milyen méltóságot viselt, mely korban élt, milyen vallású, mi-