Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon. Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon. Válogatott tanulmányok (Ism.: Szabados György) VI/1506

gatója (7.). Középkori hadtörténelmünk neves kutatója gazdag munkásságából a hazai lovagkor tárgykörébe tartozónak ítélt írásait közölte. Még mielőtt rátérnék arra, hogy a végeredmény tematikája mennyire fedi a célkitűzésben foglaltakat, a szerző történészi gyakorlatáról kell szólnom, amelyről a fent idézett gondolatok is vallanak, de amelyről a Bevezető egésze nyújt pontos tájékoztatást. (Ezért a bevezetőről túlzás nélkül állítható, hogy a szaktanulmányokkal egyenértékű részét képezi a könyvnek.) Veszprémy László nem „csak" hadi történetírást művel, hanem vérbeli középkorászként filológiai kutatásokat is végez. Kiemelendő közülük új Anonymus-fordítása, ami a szöveg magyarításán túl alapos jegyzetapparátust közöl (A honfoglalás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1995. 277-347.; a fordítás új kiadását 1. Anonymus: A magyarok cselekedetei - Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Bp. 1999. 7-86.). A Magyar Tudományos Akadémia doktora cím elnyeréséért pedig medievisztikai-historiográfiai értekezést nyújtott be, amit idén, 2009-ben sikerrel védett meg. Látszik, hogy a hadtörténész Veszprémy László milyen erős szálakkal kötődik a középkortudomány más területeihez, ami szerencsés kiindulópontot jelent ítéletalkotásaihoz. E többirányú felvértezettség révén elemzései nem válnak sem a forrásoktól elrugaszkodott modellezésekké, sem az íróasztal magánya mellett kimunkált, csatatér-idegen elméletekké. A jelen könyv tárgyi irányultsága kettősséget hordoz: nem csak a tényleges lovagkorra terjed ki, hanem olyan lovagkor előtti személyekre, jelenségekre is, akiket és amiket egyes krónikások a lovagvilág jellemzőivel ruháztak fel. Ez a korszaktágító anakronizmus tehát nem köz-, hanem eszmetörténeti szempontból értékes. A Lovagvilág Magyarországon az átlagos tanulmánykötetekhez képest feltűnően nagy tudatossággal szerkesztett gyűjtemény. Eleve rokonszenves vonása, hogy a tanulmányok naprakész változatban jelentek meg, legtöbbször bővített szöveggel és jegyzetapparátussal, ily módon a szerző 2008-ra érvényes tudását és álláspontját tükrözik. Igaz, alkalmanként olyan jelentős változtatással, továbbírással, összeszerkesztéssel is élt, ami szokatlan végeredményre vezetett. A tanulmányok első megjelenési helyét és idejét közlő jegyzékből kiderül például, hogy két, jelen kötetben közölt írásának összesen hat (!) szöveg-őse van. Ez a hat valójában öt, mert ez a jegyzék — bizonnyal a nyomda ördöge miatt — a Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) évfolyamának 657. és 665. oldala között két bibliográfiai tételt is feltüntet, holott azon a helyen csak egyetlen tanulmány áll; ez esetben a második, a Zsigmond, a katonai reformer ? a valós, de onnan meg az eredeti alcím, A haditechnikai írásbeliség és a technikai újítások kora maradt le (220.). Kissé zavaró ez a formai tökéletlenség, de tudományos tartalmat, logikai érthetőséget érintő hiba nem esett. Az írások első megjelenési helyéről tájékoztató bibliográfiából egyébiránt kiderül, hogy a könyv más tételei is több alapváltozatra mutatnak vissza; végsősoron a kötetbe felvett tizennégy dolgozatnak huszonhárom (igazából, a fentiek értelmében, huszonkettő) különálló előzménye van. Veszprémy László ezek feltüntetésével egyrészt példamutató őszinteséget tanúsított, másrészt — éppen az eredeti munkák könnyű visszakereshetősége révén — igazolta írói magatartását, amelynek értelmében a minél jobb új változatra törekvés előbbre való az ősszövegek megmerevített formában való újraközlésénél. A legkorábbi közülük 1988-ban jelent meg először, de egy 2007-ben készített tanulmányát is jelentősen kibővítette 2008-ra. A válogatás további erénye a szakirodalmi hivatkozás egységesítése. A lábjegyzetek mindvégig rövidített utalásokat hoznak, amelyek feloldása a tanulmányok után következő egyesített bibliográfiában áll. Ezáltal nem csupán a sokszor idézett forráskiadványok és feldolgozások rövidítésének terjedelemnövelő újra- és újrafeloldását lehetett elkerülni, hanem, ami ennél fontosabb, egy gazdag, ugyanakkor áttekinthető bibliográfiai tájékoztatást kapunk (221-264.). A könyv főszövege — a bevezetőben ígértekhez képest — csak tizennégy tanulmányt tartalmaz. Ez a figyelmetlenség némileg menthető azzal, hogy, amint jeleztem, a bevezető maga is felér egy tizenötödikkel, amennyiben az Árpád-kori hadviselésről alkotott 19-20. századi vélemények tömör áttekintését nyújtja. Elveti a könnyű-, illetve a nehézfegyverzetű hadviselési mód szerepét egyoldalúan túlhangsúlyozó nézeteket, és azok meglátásait igazolja, akik felismerték, hogy az Árpád-kor végéig a könnyű-, illetve a nehézfegyverzetű egységek együttes jelenlétével és alkalmazásával kell számolni (8-9.). A tanulmányokat három fejezetbe rendezte szerzőjük. „A középkori hadtörténetírás és forrásai" az első, ami három írást ölel fel. Előbb a fejezetcímet adó elméleti értekezést olvashatjuk, majd a bevezetőben jelzett időszakasz határairól közöl egy-egy esettanulmányt. A 907-ben vívott pozsonyi csatát hosszabb, az 1459. évi körmendi ütközeteket rövidebb kidolgozásban ábrázolja, és