Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Langó Péter: Amit elrejt a föld… A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának régészeti kutatása a Kárpát-medencében. (Ism.: Mesterházy Károly) VI/1491

hatását, néha pedig éppen e kölcsönhatás elmaradását mutatta be. Hasonló kérdéseket a maga területén a művészettörténet már régebben, a néprajz is majdnem 20 éve tárgyalt (Kósa), így a régészet lemaradása e téren szembeszökően nagy. Ráadásul Langó bizonyos területek áttekintéséről le is mondott még a temetők régészetével kapcsolatban is (társadalom, hitvilág). így bőven maradt feladat a következő időkre is. Kevésbé esett azonban szó arról, hogy a különböző irányból érkező „hatások" milyen változásokat idéztek elő a kutatást végző régészekben. A II. világháború előtt és a közvetlenül utána végzettek generációja még nemzetközi kitekintéssel bírt, ők maguk is ápoltak nemzetközi kapcsolatokat. A legkorábbi László-tanítványoknak már nagyon kevés lehetőségük volt erre. Az 1960-as évektől pedig egyenesen kontraszelekció alakult ki. A honfoglalás korával foglalkozók alig számíthattak nemzetközi kapcsolatokra. Lassan a magyar kutatók között is utat talált az a felfogás, hogy a honfoglalás és az Árpád-kor kutatása, szemben pl. a római kor régészetével, a magyar régészet belügye. Cikkeik szinte kivétel nélkül magyarul jelentek meg, és nem vették tudomásul, hogy Magyarország vagy a Kárpát-medence nem egy magányos sziget a nagyvilágban, hanem ugyanúgy Európa része, mint Pannónia provincia a nagy Római Birodalomé. Legjobb esetben csak kelet felé próbáltak kitekinteni, miközben elfeledkeztek arról, hogy művelődésünk, kultúránk mindenkor a birodalmak (Bizánc, az iszlám, a Karolingok Európája) hatósugarában alakult és fejlődött. A szemléletváltás nagyon lassan és nem teljesen önként, és nem is mindenkinél következett be. A társtudományokon belüli változások kikényszerítették a régi, elavult elméletekkel való leszámolást. Másrészt a nemzetközi kutatás fokozatos „begyűrűzése" is segítette a problémák újragondolását. A Langó által említett példák mindmáig sarkalatos kérdései a honfoglalás kutatásának. Bizánc szerepének felismerése már abból a tényből is adódott, hogy mindenkor volt köztünk valamilyen kapcsolat. Ennek lecsapódása azonban fáradságos aprómunkával deríthető fel. Ezért hiába hangoztatta Bálint Cs. többször is, hogy a honfoglalók művészetének kialakulásában Bizáncnak jelentős szerepe volt, ha ennél többet sohasem írt le, a megállapítást nem követte elemzések és példák sora. Hasonlóképpen voltak és vannak jelenleg is követői a honfoglalás kori díszítő motívumok ábrázolás-értelmezésének, és következetesen „életfát" látnak ott is, ahol csak inda vagy palmetta van. További problémát jelent magának az életfának az ábrázolása. Régészeink különös makacssággal ragaszkodnak ehhez a fogalomhoz, pedig az életfa a 10. században kizárólag keresztény szimbólum lehetett volna. A honfoglaló magyarok művészete azonban pogány művészet volt. Ha létezett a fa-kultusznak valamilyen formája náluk, akkor az a sámánkodó népek világfája, a magyar népmesék égig érő fája lehetett volna. A török szeldzsukoknál meg is maradt a világfa domborműves ábrázolása: egy pálma szerű fa, ágain a lélekmadarakkal (E Boratav: Die türkische Mythologie. Würzburg 1997). Ezen kívül más népeknek is volt fa-tisztelete (a germánoknál az Yggdrasil nevű hatalmas kőrisfa, stb.). Nálunk viszont a keresztény térítés és az utána következő évszázadok kitörölték a pogány vallást vagy mitológiát annak feltételezett ábrázolásaival együtt. Ha lett volna egy Snori Sturlusonunk, és nem a regösök csacska énekeit megvetően lebecsülő Anonymusunk, sokkal többre vállalkozhatna honfoglalás kori régészetünk. Mindezek figyelembevételével, Langó szerint, az időrend kutatása marad a honfoglalás kori régészet egyik alapfeladata. A tárgyak korának megállapítására többféle módszert használtak fel eddig is, a sírleletek pénzeit, az első generáció kimutatásának lehetőségeit, a szeriációt, stb. Ez utóbbi bizonyára nagyon reményteljesnek látszott, de mivel minden szeriáció egyedi, mindig egy adott tárgyhoz vagy tárgycsoporthoz viszonyítva adja meg a viszonylagos időrendet, ezért akár temetőnként más- és más az eredménye. Ezért ez a módszer sem varázseszköz az abszolút időrend megállapítására. Minden torzítása ellenére a pénzzel való keltezés a legáltalánosabb, és valószínűleg a jövőben a kellő számú pénzzel keltezett sírlelet lesz a kiinduló pontja. Langó a keltezési kérdéseken túl a dél-oroszországi területek hasonló jellegű vizsgálatától reméli a 9. századi szállások meghatározását is. Eközben felveti, egyáltalán jó-e a kiinduló pontunk ehhez: nevezetesen hol jelennek meg előbb a jellegzetes honfoglalás kori övveretek. A problémát úgy igyekeznek megkerülni Dienes óta, hogy a honfoglalók művészetének felvirágzását a Kárpát-medencébe helyezik. De ez nem válasz arra, hol alakult ki, azaz hol jelent meg előbb ez a díszítő stílus. A szerencsés véletlenre való várás helyett célszerűbbnek látom a veretek motívumkincsének eredetét tisztázni, Langó megfogalmazása szerint nemzetközi kapcsolatrendszerét kikutatni. Ez talán segít a honfoglalás kori veretek motívumkincsének tipológiáját, a közös gyökerű elemek körét meghatározni (szaltovói, bizánci, posztszaszanida-iszlám, közép-ázsiai-iszlám, Karoling-itáliai). Szá-