Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Langó Péter: Amit elrejt a föld… A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának régészeti kutatása a Kárpát-medencében. (Ism.: Mesterházy Károly) VI/1491

megemlítettem volna e sorban Széli Mártát, aki látszólag csak leközölt néhány temetőt, illetve temetőrészletet, valójában azonban jelentősen hozzájárult a szegények temetőiben talált ékszerfajták szakszerű megnevezésének kialakításához, a régészeti terminológiához. A pályaívek felrajzolása közben ízelítőt kapunk a tárgyak múzeumi életéről, a kiállítások sajnálatos velejáróiról, a tárgyak összekeveredéséről, elvesztéséről, a benepusztai csat sokat vitatott származásáról, ugyanezen sír elveszett vágó fegyverének hibás megnevezéséről és ennek következményeiről, a belpolitikai viszonyok és a régészeti kutatások alkalmankénti összefüggéseiről, helyes és helytelennek bizonyuló kutatási irányzatokról, kutatói módszerekről, stb. A kutatás folyamán mindig előfordulhat, hogy bizonyos tények vagy folyamatok folklorizálódnak. Hibás szóhasználat kap lábra, és az él tovább, de már más jelentésben. így Fehér Géza az 1950-es évek első felében a 10-11. századi sírleletek kataszterét kívánta elkészíteni, és ehhez munkatársaival az ország múzeumainak felkeresésével darabról-darabra, sírról-sírra igyekeztek felvenni az anyagot. A leletkataszteren tehát egy Corpus-szerű kiadványt értettek. Fehér G. halála után a szerkesztés Szőke Bélára maradt, aki a saját munkája mellett ekkor már gyenge egészségével is küszködött. A gyűjtött anyagból Kralovánszky Alán és Éry Kinga ténylegesen egy leegyszerűsített leletkatasztert ill. lelőhelykatasztert állított össze, amely 1962-ben meg is jelent. Szintén Szőke Béla nevéhez fűződik a 10-11. századi köznép felismerése a régészeti leletekben. Első megfogalmazása 1959-ben jelent meg, a második pedig 1962-ben, már csak szerzőjének halála (1961) után. Mivel minden felismerésben az elődök munkássága is összegződik, Szőke esetében a cseh Z. Vana tekinthető az egyik szellemi előfutárnak. Varia számos köznépi ékszerről mutatta ki, hogy a magyarokkal jelent meg a Kárpát-medencében. Szőke feltevésének a magyar kutatók körében, bár pozitívan fogadták, nem volt egyöntetű a fogadtatása. László Gy. például csak jóval később, a kettős honfoglalás elméletének egyik legkésőbbi megfogalmazásakor (Árpád népe. Bp. 1988. 56-57) tudta beépíteni saját elképzelései közé (mindig úgy szerkesztette meg az avar és magyar településterületek térképeit, hogy a honfoglaló leletek térképéről hiányoztak a köznépi temetők, így aztán kezdetben csakugyan kiegészítették egymást az avar és magyar településterületek). Ugyanakkor a nemzetközi fogadtatásban nagy szerepe volt Anton Tociknak, aki a berlini 2. szláv régészeti kongresszuson tartott előadásában elismerte Szőke felfedezését (1970/ 1973). A következő évben pedig a cseh Zdenka Krumphanzlová mutatott rá arra, hogy Csehországban a 9-11. századi sírleletekben az ún. Bijelo-Brdo kultúra, a Szőke féle köznépi anyag idegen, mi több, ahol kivételképpen előfordul, ott a történeti anyagban magyarokra utaló adatot lehet találni. A Bijelo-Brdo kultúra etnikai hátterét 1979-ben Bálint Csanád egy orosz nyelvű cikkben Krakkóban, majd a szófiai 4. szláv régészeti kongresszuson e sorok szerzője világította meg. Rámutattam arra, hogy a magyar törzsi helyneveket viselő falvak temetőiben mindig a Bijelo-Brdo kultúra ékszerei fordulnak elő. Talán 1981-et lehet a vita záró évének tekinteni, amikor Jochen Giesler e kultúra hordozóinak etnikumtól függetlenül a magyar királyság népeit tekintette. Mondhatnánk: a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. Ebben a kultúrában volt kitüntetett szerepe az egyszerű drótos munkával előállítható S végű hajkarikának, amelyet a szláv etnikum kétségtelen jelének tekintettek. És való igaz, az S végű hajkarika É és Ny felé addig terjedt el, ameddig a szlávok laktak. Viszont nem terjedt el a Balkánon Bizánc felé és a kijevi Oroszországban, legfeljebb véletlenül fordul elő egy-egy lelőhelyen. Kralovánszky Alán érdeme volt az, hogy 1957-ben a Kárpát-medencei lelőhelyek nem is teljes felgyűjtésével és térképezésével kimutatta, hogy a magyar Alföld 11. századi magyar lakosságának is ez volt a leggyakoribb ékszere. Tehát nem abszolút etnikum jelző. Ez az ékszer a késő avar temetőkben jelenik meg minden korai variációjában (pl. Pilismarót), tehát itt, ill. a tágabb környéken kell eredetét is keresni. Úgy tűnik, Langó véleménye ettől eltér. A szokásostól jelentősen eltérő értékelést kapott Langónál László Gyula. Meg kell azonban mondanunk, ez az értékelés csak tanítványainak értékelésétől látszik távolinak. Saját kortársai közül többen egészen más véleményen voltak, s mint Balassa Iván könyvéből kiderül, egyesek „Nagy Dilettánsnak" aposztrofálták. A Langó által kialakított kép közelebb áll László régész kortársainak véleményéhez. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy minden értékelésben benne van maga az értékelő"és korának általános értékítélete is. Azon felül korszakonként ezek az ítéletek változnak, finomodnak vagy sarkosabb megfogalmazást is megengednek. László Gyula később is vitatott kutatója marad a honfoglaláskorának, mert elsősorban nem régészeti oldalról magyarázta a régészeti tárgyakat és jelenségeket, hanem a néprajz oldaláról. Az ő munkáságában találkozhatunk leggyakrabban azzal a rekonstrukciós módszerrel, amelyet ő maga Posta Béla nyomán régészeti néprajznak nevezett, s jelenleg a kevert érvelés példájának tart Langó P Kétségtelen,