Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Langó Péter: Amit elrejt a föld… A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának régészeti kutatása a Kárpát-medencében. (Ism.: Mesterházy Károly) VI/1491

gyar/magyarországiák közé számítódik, de Alföldi A. 1969-es dolgozata a rakamazi korongról, a külföldi irodalomhoz, hiszen Alföldi 1947 óta Bernben, majd Princetonban dolgozott, és tanulmánya az American Journal of Archaeology-ban jelent meg. Ez utóbbi művek beszerzése ill. hozzáférése Magyarországról sokszor nem is oldható meg. Ebből menten több tanulság is adódik. Langó széles, nemzetközi adatbázisra alapozva írta meg könyvét. A másik tanulság azonban az, hogy akinek nem áll rendelkezésére ilyen adatbázis, az bizony provinciálissá válhat, bármilyen jó egyéni meglátásai, ötletei vannak. Jelenleg múzeumi szakemberek számára még hasonlóan jó kutatási feltételek sincsenek biztosítva, amiből egyenesen következik, hogy adatközlésnél ritkán lesz magasabb szintű egy-egy dolgozatuk. Következésképp a múzeumi évkönyvek szintje is a szerzők színvonalát fogja képviselni (és ennek következményei is könnyen beláthatok: például megszakadt kiadványcserék). Ennek ellenére néha az az érzésünk, hogy a jegyzetekből kimaradt egy-egy magyar mű (pl. Erdélyi I. Őseink nyomában. Bp. 2004.), vagy éppen feleslegesnek látszik egyikmásik hivatkozás. A szokatlanul széles körű irodalmi ismeretek forrása Szerző saját invencióján kívül egy gondoskodó és segítőkész munkatársi viszonynak is köszönhető, amely manapság ritkaság számba megy. A könyv megjelenését is egyengető sorozatszerkesztő ugyanis állandóan új és újabb irodalmakkal „bombázta" Szerzőnket, melyek nyilvánvalóan hasznára váltak a műnek, és mind a szerzők számának gazdagságában, mind egyes szerzők idézettségében is megjelenik. Összehasonlításként említjük meg, hogy a húsz éve feltárt, a magyar honfoglalás kor hitelesen és jól feltárt leggazdagabb temetőinek, a karosiaknak feldolgozása összesen 325 irodalmi műre (915 jegyzet) támaszkodott, amelyből csak 55 volt idegen. Mint kutatástörténeti kuriózumot említhetem azt is, hogy a Nemzeti Múzeum honfoglalás kori gyűjteményének kezelőjeként revízióval adtam át utódomnak a gyűjteményt. De a Dienes I. által kiásott és leltározott anyagok nála voltak haláláig (!) a szobájának szekrényeiben. A revízió úgy történt, hogy én a két egymással szemben levő íróasztal egyik oldaláról néztem, hogy a másik oldalon a leltárkönyvi adat beolvasásakor felmutat-e valamit Dienes. Langó logikusan építi fel könyve szerkezetét. Meghatározza mely időszakról (a tágabban vett honfoglalás kor), a területről (Kárpát-medence), és az újonnan megjelent régészeti kultúráról lesz szó. Míg az első két tényezővel kapcsolatban teljesnek látszik az egyetértés a kutatók között, addig az utóbbi tényező minden igyekezetünk ellenére vitatott. A 10. századi új régészeti kultúra ugyanis látszólag két időrendi csoportba tartozik. Van egy egyértelműen korainak vélt rétege: ezek egy katonai/lovas réteg képviselőire utalnak, és a bizonytalanabb, de nagyon népes, egyszerű, bronz ékszerekkel eltemetett köznépi rétege. Ez utóbbi megjelenését csak nagy, és teljes temetőfeltárások alapján lehet jól keltezni. Ilyen temetőket ismerünk a szlovákiai Csekejről, Ipolykiskesziről, itthon Püspökladányból, Rácalmásról, Magyarhomorogról, stb. De e temetők megnyitása idejének pontosabb meghatározása még várat magára (részben azért, mert közöletlenek). Az azonban valószínű, hogy a legkorábbi köznépi temetők kezdeteit nem lehet időben elszakítani a katonai temetők megjelenésétől, ahogy azt korábban szokták tenni. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy nem minden katonai temető egykorú, azok is keletkezhettek egy későbbi fázisban. Langó röviden bemutatja a honfoglalás kor kutatásának periodizálását, ezt követi a régészeti források: a települések, temetők és a kincsleletek rövid jellemzése, gyarapodásuk intenzitása, hullámzása, területi megoszlása, a mennyiségi adatok összehasonlítása más területek hasonló jellegű leletcsoportjainak számával, stb. Könyvének legnagyobb fejezete a honfoglalás kor régészetének kutatástörténetéről szól. Ennek során a korszak legnevesebb és alapvető jelentőségű kutatóinak működésén keresztül mutatta be a kutatás kezdeteitől, Jankovich Miklóstól az 1995-ben elhunyt Dienes Istvánig terjedő időszak honfoglalás kori régészetét. A fő személyiségek közé a már említett Jankovich Miklóst, a honfoglaló emlékek (Benepuszta) 1834-es felismerőjét, Érdy Jánost: Benepuszta emlékeinek beleltározóját és a második honfoglaló sír (Vereb) feldolgozóját, majd a magyar régészeti mozgalom beindítóját: Rómer Flórist, egyben a harmadik honfoglaló magyar emlék (Galgóc) bemutatóját, az első szintéziseket megíró Pulszky Ferencet, a honfoglaló (és más) leletek első rendszerezőjét, analitikus vizsgálóját: Hampel Józsefet, a nyírségi honfoglaló leletek nagy ásatóját: Jósa Andrást, a kurucos vérmérsékletű és szemléletű történész-etnográfus-régész Nagy Gézát, az oroszföldi kapcsolatok első nagy kutatóját: Pósta Bélát, majd az első nagy szakrégészt: Fettich Nándort, a szegény ember mindennapjait bemutatni szándékozó László Gyulát, a szláv-magyar kapcsolatok első kutatóját: Fehér Gézát, a magyar köznép felismerőjét: Szőke Bélát, és végül László Gyula első jelentős tanítványát, kutatási irányvonalának folytatóját: Dienes Istvánt sorolta. Talán én még