Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Geiger, Tim: Atlantiker gegen Gaullisten. Außenpolitischer Konflikt und innerparteilicher Machtkampf in der CDU/CSU 1958-1969 (Ism.: Andreas Schmidt-Sweizer) V/1282

„atlantisták", megkérdőjelezve Franciaország és Charles de Gaulle szövetségi hűségét, messzemenően az USA iránt tápláltak bizalmat, és a Washingtonhoz fűződő különleges biztonságpolitikai kapcsolat mellett álltak ki („atlanti Európa", a Nyugat egysége), addig a „gaullisták" egyértelműen kétségbe vonták az Egyesült Államok megbízhatóságát, és vissza kívánták szorítani annak európai hegemóniáját („európai Európa") és szoros és erős együttműködést szorgalmaztak Franciaországgal. Ezen álláspont mögött végül is az USA-val egyenrangú kontinentális Európa koncepciója húzódott meg, mely Európának fő hatalmai Franciaország és Nyugat-Németország lennének („Karoling-Európa"). A mű első részében a szerző az Adenauer-éra utolsó szakaszában lezajlott vitákat elemzi (29-232. p.). Geiger itt főleg az uniópártok-beli gaullisták és atlantisták közötti konfliktus ideológiai gyökereit kutatja, majd pedig ezek feltárása után a külpolitikai fejleményeket (mindenekelőtt a Berlin* és Kuba-válságot, és az ezeket követő politikai feszültséget), valamint azokat az 1958-tól kezdődő belpolitikai folyamatokat (elsősorban az uniópártok válságát a késő-Adenauer időszakban) vizsgálja, melyek a CDU/CSU-n belül „táptalajt" nyújtottak az összeütközésekre. A szerző egyrészt tisztázza a konfliktus „belső magjá"-t képező a „történelmi", mindenekelőtt konfesszionális (katolikusok kontra protestánsok) és regionális-tradicionális különbségeket (történelmi, „nyugati" orientálódás Franciaország felé, főleg Bajorország részéről, szemben az észak-német tergerparti tartományok atlanti irányultságával), valamint a politika differenciált értelmezését (erős nemzetállam a de Gaulle-féle paternalista hatalomgyakorlással szemben a szupranacionális/nemzet feletti, antiautoritárius szemléletmóddal). Másrészt ismerteti Adenauer belátható időn belüli utódlása körül hatalmi- és személyi-politikai rivalizálásokat. Geiger az összeütközés „külső" előjelét az amerikaiaknak az 1958 és 1962 közötti válságok idején viselt halogató magatartásában látja, amely az USA szövetségesi politikájának megbízhatóságáról folyó vitákat kirobbantotta. Mindezek a tényezők eredményezték végül is a „gaullisták" Konrad Adeanuer, Franz Josef Strauß és Karl Theodor Freiherr von und zu Guttenberg körüli — túlnyomórészt katolikus — és az „atlantisták" — többnyire protestáns — Ludwig Erhard, Gerhard Schröder és Kai-Uwe von Hassel körül csoportosultak táborának a létrejöttét. A szerző ennek a háttérnek a felvázolását megelőzően a két pártunió-táboron belüli, az 1963-ban kötött Elysée-egyezmény és a (részleges) atomcsendegyezmény körül kirobbant nyílt konfliktussal foglalkozik. Geiger a mű második részében (233-472.) a Ludwig Erhard kancellársága (1963-1966) alatti ellentét fő szakaszát tárgyalja, midőn az uniópártokat a szétszakadás veszélye fenyegette. A szerző itt különböző intenzitású konfliktusokkal terhes időszakaszokat jelöl ki, és az összeütközés „kiéleződésé"-nek racionális és emocionális okait keresi, s eközben különböző nyugati politikai témakörökre koncentrál. így az uniópártok Franciország- és Európa-politikájára, a biztonság-és nukleáris politikára, valamint a Kelet- és Nyugat-Németország-politikára. A szerzőnek különösen ebben a fejezetben sikerül a nyugat-német külpolitikára vonatkozó kutatások korábbi téziseit revideálni, és a párt- és diplomáciatörténet szoros egymásba fonódását világosan érzékeltetni. Geiger a konfliktusok nyílt kirobbanásáért és főleg azok — túlzott kiéleződéséért — kevésbé az objektív szempontokat, mint inkább az emocionális tényezőket, nevezetesen az ún. „utódlási harcokat", s személyi intrikákat teszi felelőssé. Ez utóbbiak között említhetők elsősorban Erhard kancellársága idején a Strauß és Schröder között folyt polémiák. Geiger ebben a részben részletesen foglalkozik továbbá a két tábor, illetve kiemelkedő képviselőiknek a politikai helyzetével. A mű harmadik része (473-516.) a CDU/CSU és az SPD Nagy Koalíciójának az időszakát (1966-1969) tekinti át. Ebben Geiger a konfliktus lezárulását egy változó bel- és külpolitikai helyzettel a háttérben tárgyalja. Elsősorban annak a kérdésnek a vizsgálatára koncentrált, vajon a korábban oly heves konfliktus miért ért véget olyan gyorsan és egyszerűen. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a CDU/CSU a belső konfliktusok lezárulása egyrészt meghatározó politikai főszereplőknek (Adenauer, De Gaulle, Schröder) a politika színpadáról történt letűnésére vezethető vissza, másrészt pedig azoknak az új külpolitikai konfliktusvonalaknak a kialakulására, melyek Willy Brandt kancellársága alatti „új keleti politika" előkészítésében és áthelyeződésében öltöttek testet. Az a ténynek az okai pedig, hogy a konfliktus lezárulásával az „atlantisták" kerekedtek felül — ebben teljesen egyetértünk a szerzővel — abban kereshetők, hogy az USA nem mondott le „fő szerepéről", azaz a Szovjetunióval szemben a nyugat-német biztonság garantálásáról. Ezt Franciaország viszont semmiképpen sem fogadhatta el. (A „gaullisták" szempontjából ezen túlmenően különösen nagy hátrányt jelentett, hogy de Gaulle egyáltalában nem volt érdekelt egy nukleáris együttműködésben Nyugat-Németországgal és a megosztott Németország majdani egyesülésében.)