Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Ágnes: Hazatértek. A németországi kitelepítésből visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete (Ism.: Hudi József) V/1277

vek — határőrség, a határrendőrség, illetve a politikai rendőrség — alkalmazottai a „visszaszököttek", „visszaszivárgók", „visszatérők" megnevezéssel látták el a hivatalos iratokban. A kitelepítés első, 1946. január-júniusi szakaszát szabályozó miniszterelnöki rendelet még nem fosztotta meg a kitelepítetteket magyar állampolgárságuktól, amelyet egy újabb rendelettel korrigáltak, s hatályát a már korábban kitelepítettekre is kiterjesztették. A jogfosztást tovább fokozta az 1947. augusztus 31-én kiadott 10515/1947. sz. kormányrendelet, amelynek következtében már a névjegyzékre felvettek, lakóhelyüket rendőrhatósági engedély nélkül elhagyók is elvesztették magyar állampolgárságukat. Az őket bújtatok legrosszabb esetben ötévi börtönre számíthattak. A visszaszököttekkel a hatóságok az általános toloncolási eljárás szabályai szerint jártak el. A eljárás rendjét a belügyminisztérium alá tartozó Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) szabályozta. Őrizetbe vétel, a Budapesti Fogház, idegenrendészeti eljárás, majd kitoloncolás várt a jogsértőkre. A sváb községekben egymást érték a razziák, amelyeknek egyik célja az illegálisan Magyarországon tartózkodók felderítése volt. A belügyminiszter a közigazgatási és rendészeti szervek útján próbálta megakadályozni a visszaszökéseket, de nem járt sikerrel, amiben része volt annak, hogy a két szakág között nem volt információcsere, hiányzott a kölcsönös tájékoztatás. Ami nem volt véletlen, mert 1946 októberétől a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), majd jogutódja, a Kádár János belügyminisztersége kezdetén, 1948 szeptemberében létrehozott BM Államvédelmi Hatóság (ÁVH) Péter Gáborral az élén önálló hatalmi szervezetté vált, s kifejezetten pártpolitikai érdekeket szolgált. A nemkívánatos illegális határforgalomnak a nyugati határszakaszon a műszaki határzár kiépítése vetett véget. A kitoloncolás sem ment simán, mivel toloncolási egyezmény híján az osztrák hatóságok gyakran visszaküldték a határon a magyar hatóságok által illegálisan „átküldött" személyeket. Az eljárás ellen a budapesti osztrák nagykövetség 1948 végén hivatalosan is tiltakozott. A szerző által gondosan összegyűjtött kitoloncolási statisztika szerint az ÁVH Határőrség parancsnoksága 1950 májusáig folytatta a Központi Internálótáborból átvett németek kitoloncolását. A németek jogkorlátozó intézkedéseket feloldó, őket egyenjogú magyar állampolgároknak elismerő 84/1950. sz. minisztertanácsi rendelet nyomán ekkor már — főként családegyesítési céllal — a kitelepítettek legálisan is hazatelepülhettek, illetve a szovjet hadifogságból hazatérők hasonló céllal áttelepülhettek az NDK-ba. A második fejezetben a kutatás célját, módszertanát és eredményeit ismerjük meg. A szerző a kutatás középpontjába a társadalmi integráció-dezintegráció kérdéseit állította, s az oral history módszerével összeállított élettörténeteket, mint „egymás mellett létező valóságok lenyomatait", az egyén „személyes és társadalmi identitásának szimbolikus manifesztációjaként, saját társadalomtörténeteként" értelmezte (63-64.). A társadalmi változásokat az egyén optikáján át feltáró megközelítésmódnak a 12-15 millió németet érintő háborús népességmozgásnak Németországban könyvtárnyi irodalma van, Magyarországon azonban a legutóbbi időkig alig foglalkoztak a „megélt történelem" megismerésével. Tóth Ágnes könyve az első, amely a kitelepített, de visszatért németek beilleszkedésének, identitásának társadalomtörténetét rendszerszemlélettel, elemző módon tárja fel. A 2005-2006-ban készült 46 interjúban a készítők (Balassa Szilvia, Fuchs Sandra, Hargitai Dorottya és Szabó Tünde) hét, egymással szorosan összefüggő kérdéscsoportra kerestek részletes választ az 1917-1942 között született, a kitelepítésről és visszatérésről személyes élményeket őrző interjúalanyokról, akiknek életkora 64-89 év közt mozgott, átlagéletkora pedig 75 év volt a felmérés befejezése idején. Az interjúalanyok születés szerint 6 megye (Bács-Kiskun, Baranya, Békés, Komárom-Esztergom, Pest, Tolna) 21 települését képviselték, kétharmaduk Baranya megye 10 településének egyikén született. Mindegyikük elvégezte a hat elemit, 39%-uk a középiskolát, egyikük pedig egyetemi diplomát szerzett, így képzettségük messze meghaladta az adott korcsoport átlagát. Közülük a második világháború után 24 eltartott (22 tanuló és 2 háztartásbeli), 19 pedig foglalkoztatott volt (16 földműves, 2 iparos, 1 asztalos, 1 kőműves). A 16 földműves közül 7-en maradtak nyugdíjas korukig a mezőgazdaságban, a tanulók közül csak 4-én lettek földművesek. A kitelepítés idején túlnyomó többségük közepes vagy jó anyagi viszonyok között élt. Névmagyarosításra 1945 előtt az állami alkalmazottak, 1945 után a kitelepítést elkerülni kívánók, majd a hazatérők körében a beilleszkedés megkönnyítése végett került sor. Hasonló célt szolgált a vegyes házasság (magyarokkal), ami 13 családban fordult elő, s összefüggött azzal, hogy felvidéki magyarokat telepítettek a kitelepítettek helyére. Bár a szerző hangsúlyozza, hogy az interjúkból összeállított kétféle (személyes és tartalmi) adattáblán lévő adatállomány a hagyományos statisztikai elemzés szerint nem tekinthető repre-