Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Ágnes: Hazatértek. A németországi kitelepítésből visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete (Ism.: Hudi József) V/1277

zentatívnak, mégis úgy látja, hogy a „tartalomelemzés áttekinthetősége mellett a kérdezettek jellemzőinek statisztikai összesítése is hasznos lehet válaszaik, magatartásuk megértése szempontjából." (69.) Az élettörténeti elbeszélésekből az identitás, integráció, háború, kitelepítés, németországi tartózkodás, visszaszokás, reintegráció jelenségét ismerjük meg közelebbről. A tematikus elemzés rámutat arra, hogy a kitelepítettek az elűzetést sorsszerű, traumatikus élményként, kollektív büntetésként élték meg, s beilleszkedésüket nehezítette, hogy a köztük lévő „kulturális távolság" miatt a befogadó közeg is idegennek tekintette, s megbélyegezte őket. A többségében katolikus emlékezők evangélikus környezetbe kerültek, nem ismerték az irodalmi német nyelvet, földönfutónak és kiszolgáltatottnak érezték magukat. Ezért többségük egy éven belül visszatért. Visszatérésüket rendszerint több okkal magyarázták, amelyek közül a legmeghatározóbbnak a családegyesítést tekintették. Egyes falvak esetében (pl. Nagynyárád, Feked, Lippó) megfigyelhető volt, hogy a kitelepítettek „közös stratégiájává vált a hazatérés" (146.): kisebb csoportokban indultak útnak, s kísérelték meg az illegális határátlépést. Az illegálisan visszatérő 43 személy egy részét már a határon elfogták, a többiek a településeken megtartott razziákon kerültek a hatóságok látókörébe. A belügyi szervek 1946-ban még közvetlenül a határról kitoloncolták a hazatérőket, akik néhány nap múltán ismét visszaszöktek Ausztriából. Később a határon vagy belföldön elfogottakat kihallgatás és a budapesti toloncházban való fogva tartás után toloncolták ki. „A magyar belügyi hatóságok a kitelepítések 1948. júniusi felfüggesztését követően a kitoloncolásokat jogi szabályozás hiányában illegálisan végezték." (148.) A visszatérők beilleszkedését eredeti lakóhelyükön többnyire személyes kapcsolataik, közvetlen hozzátartozóik, rokonaik segítették. A beilleszkedéshez a razziák előli bujkáláson, munkavállaláson, az itthon-tartózkodás legalizálásán át vezetett az út. Az élettörténetekben többféle túlélési stratégia figyelhető meg: voltak, akik a szűkebb-tágabb környezet támogatását élvezve, míg mások személytelenségüket őrizve, majorságokban, üzemekben, bányákban vállaltak munkát. Szinte a nulláról kellett újraépíteniük az egzisztenciájukat. A visszaemlékezésekben a reintegráció több szakaszból állt: a megkapaszkodást a hazaszökéstől a legalizációig, az ötvenes évek elejéig tartó időszak jelentette; a hatvanas évek elejéig sor kerülhetett „az elhagyott tér tényleges birtokbavételére" (157.), házaik visszavásárlására. Az erőszakos kollektivizálás miatt sokan a nagyvárosok ipari üzemeiben kerestek munkát. Bár rövidebb-hosszabb ideig hátrányos megkülönböztetésnek voltak kitéve, sikeresen integrálódtak a modernizálódó magyarországi társadalomba. A kötet harmadik, Egymás mellett létező valóságok c. záró fejezetét válogatott interjúk zárják. A szerkesztett és rövidített, de az élőbeszéd jellegzetességeit megtartó 19 interjúból 19 család kálváriáját ismerhetjük meg közelebbről úgy, ahogy azt az érintett interjúalanyok átélték, s ahogy az élmények, események hat évtized távlatából a személyes emlékezeten átszűrődtek. Közülük egy németkéri (Tolna vm.) és egy szigetújfalui (Pest vm.) családot telepítettek át 1946-ban, ők Németország amerikai megszállási övezetébe kerültek, onnan szöktek haza. A többiek — túlnyomórészt Baranya megyeiek, öt esetben nagynyárádiak — 1947-ben, a kitelepítések második hullámában már Kelet-Németországba, Drezda és Lipcse környékére kerültek, ahonnan három-négy határt átlépve, kalandos úton kerültek haza. A hazatéréssel nem zárult le szökésük története, hiszen a magyar állampolgárság megszerzéséig akár egy évet is bujkálniuk kellett az éjszakai ellenőrzéseket, razziákat tartó hatóságok elöl. Az elbeszélésekből kitűnik, hogy 1950-ben a jogegyenlőség kinyilvánítása után is hátrányos megkülönböztetésben volt részük. Nehezebben, s nem képzettségüknek megfelelően tudtak elhelyezkedni, anyanyelvüket nyilvánosan nem használhatták, a sorköteles fiatalokat rendszerint csak munkaszolgálatra hívták be, stb. Új egzisztenciát szívós munkával tudtak teremteni, ezért idős korukban büszkén emlékeztek vissza a megtett életútra. Tóth Ágnes úttörő munkája az első társadalomtörténeti aspektusú összefoglalása a magyarországi német nemzetiség egy jellegzetes csoportja második világháború utáni hányattatásának, útkeresésének, amely mintegy indikátorként mutatta be a nehezen befogadó német és a még nehezebben visszafogadó, átalakulóban lévő magyar társadalom állapotát, belső feszültségeit, korlátait. Egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy legalább ilyen fontos lenne, ha a megkezdett kutatás — amennyire ez még egyáltalán lehetséges — a Németországban élő kitelepítettek, illetve Magyarországon maradt német nemzetiségiek élettörténeteire is kiterjedne. Hudi József