Századok – 2009

KISEBB CIKKEK - Tóth Ferenc: Államrezon és nemzeti géniusz. Franz Moritz von Lacy Magyarországról szóló kéziratos esszéje (1770-1772) V/1239

Az első fejezetben Lacy a korabeli Magyarországot helytelenül az ókori Pannóniával azonosítja, és rövid földrajzi határszemle és felületes belső igazgatási bevezető után megállapítja, hogy Európa egyik legnagyobb országáról van szó. Ezután a vallási kérdésről értekezik, röviden kiemelve a katolikus hit domináns szerepét, majd a nemzetiségek kerülnek sorra. A soknemzetiségű, modern szóval multietnikus Magyar Királyság szláv, román és német kisebbségeiről emlékezik meg elsősorban, kiemelve a közelmúlt telepítési törekvéseit. Ezt követően az államforma kérdésére terelve a szót megállapítja, hogy a magyar kormányzat a Habsburgok törekvései ellenére még eléggé arisztokratikus jellegű, és ezt a magyar nemesség makacs ellenállásának tulajdonítja, amely — folytatja később — rányomja bélyegét a vármegyerendszer jelentős részére is. Lacy leírásában az országot két nagy részre osztja: Felső- és Alsó-Magyarországra, és megemlíti a Duna fontos szerepét. Ezek után beszél Budáról, a hajdani fővárosról, a Rákos mezei királyválasztásokról és a pozsonyi királykoronázási szokásról. A rendeket felsorolva kiemeli a királyi városok speciális helyzetét, valamint az országgyűlés és az uralkodó kapcsolatát. A főméltóságok sorában megemlíti a hercegprímást, a nádort és szerepét. Ezek után értekezik röviden az igazságszolgáltatás különböző szintjeiről és annak reformjáról. A különféle címek bemutatásánál tévesen jelöli meg a hercegi, grófi és bárói címek eredetét, és félreérthetően definiálja a főispáni tisztséget (comte supreme) is. A magyar nyelvről szólva Lacy a korabeli közvélekedéssel egybehangzóan a szkíta-hun eredetet részesíti előnyben, noha Sajnovics János 1770-ben publikált elmélete sem lehetett ismeretlen a kézirat keletkezésének valószínűsíthető időszakában, 1770-1772-ben.8 Mindazonáltal megemlékezik a magyarországi széleskörű latin-nyelvűségről is, amely még a társadalom alsóbb rétegeiben is megfigyelhető. Külön kiemeli a magyarországi beszélt latin nyelv tisztaságát és eleganciáját. A korszak nagy szellemi pezsgése, a magyar történetírás kialakulása sem kerüli el figyelmét, ám ennek inkább a fonákját mintsem a színét emeli ki, hiszen a magyar történeti munkákat konzervatívnak és elavultnak tekinti, amely csak a nemesség kiváltságainak bizonyítására korlátozódik. Mindezek után a szintén nemesi kiváltságoktól szenvedő magyarországi adózási gyakorlatot és morált veszi górcső alá, amelyet természetesen élesen bírál. A társadalmi csoportok bemutatásánál megemlíti a jobbágyság helyzetét javítani kívánó úrbéri rendeletet, amelyről már szóltunk a kézirat datálása okán. A jobbágyságon uralkodó nemességet a magyarországi iparosodás és városi fejlődés legfőbb akadályának tartja. A magyar uralkodó „apostoli" címével foglalkozó kitérő után a magyar erkölcsök pellengérre állítása következik. Az alapvetően a hódításra és rablásra hajló magyar jelleg véleménye szerint nem sokat változott a filozófia és ráció századában sem, a változások, mint például a papok bajuszának leborotváltatása csupán külsőségekben nyilvánulnak meg. A magyar jellem — szerinte — évszázadok óta változatlan, hibáinak orvoslása az alkotmány reformjával érhető csak el. Az Európa-szerte ismert bányavárosok megemlítése után röviden megemlékezik még a magyarok ruházkodási szoká-8 Sajnovics munkája 1770-ben jelent meg: Joannis S. J. Sajnovics: Demonstration idioma Ungarorum et Lapporum idem esse. Hafniae 1770.