Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Litterae missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572-1717). III-V köt. Sajtó alá rend. Tóth István György (Ism.: Bitskey István) IV/1008

Már korábban, az első két kötetről készült recenziónkban (Egyháztörténeti Szemle 2004: 2. sz., 154-162.) is arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a vállalkozás merészsége önmagában is megkülönböztetett figyelmet érdemel. A Sacra Congregatio de Propaganda Fide archívumának anyagában a magyarországi missziós vonatkozású iratok megtalálása és elkülönítése sem volt egyszerű feladat, tekintettel arra, hogy a kora újkorban a vizsgált terület államhatáraival többnyire még a kortársak sem voltak tisztában, s az etnikai keveredés, valamint a folytonos politikai átrendeződés nem is tette lehetővé a tisztánlátást. Továbbá a szokványosnál is jóval nagyobb paleográfiai nehézségekkel kellett szembenéznie annak, aki a soknyelvű, sokféle írásmódot követő anyagot kívánta kiadni. A kutatók közül többen, akik ez ideig ezeket az iratokat vizsgálták, nem tudtak, vagy csak részben tudtak megbirkózni a nehézségekkel, így többször is töredékes, hibás szövegek láttak napvilágot. A most közreadott III. kötetben különösen is sokszor kellett a sajtó alá rendezőnek arra utalnia, hogy egy-egy levél korábbi kiadása hiányosan, téves olvasatokkal jelent meg, több fontos paleográfiai jelenség kerülte el figyelmét azoknak, akik csak xeroxmásolatokból dolgoztak. Azt is számos helyen meg kellett jegyzetelnie, hogy az eredetit tinta- és vízfoltok, egérrágások, lapszakadások, kihúzások, beszúrások, többszörös átjavítások, rongyolódások tarkítják vagy éppen a könyvkötéstől eltakart sorok teszik lehetetlenné az olvasatot. A szláv és magyar helységnevek elrontott olasz alakjainak felismerése és azonosítása olykor bravúros megoldásokat kívánt meg. Az is előfordult, hogy az igen gyenge olasz nyelvismerettel rendelkező bosnyák páter helyesírási és mondatfűzési gyarlóságaiból kellett kihámoznia Tóth István Györgynek a közlendő értelmet. Aki viszont olyan mélyen ismerte a korabeli „lingua franca", az ún. misszionáriusi olasz nyelv sajátságait, mint ő, annak nem jelentett megoldhatatlan feladatot a hiányzó szavak pótlása, korrekciója és értelmezése. Ezért tehát elmondható, hogy a Hungaria és Transilvania területére vonatkozó missziós levelek szövegkorpusza teljes filológiai apparátussal ellátva, megbízható kiadásban most először áll a kutatók rendelkezésére, s ez Tóth István György munkájának alig túlbecsülhető érdeme, kimagasló eredménye. A textológiai-paleográfiai szemponton túl további jelentősége a dokumentumgyűjteménynek, hogy sajtó alá rendezője a Hitterjesztés Szent Kongregációja irataiból a nemzetközi kutatás által ez ideig közölt egyes publikációkat nem csupán alaposan ismeri, hanem szembesíti is egymással, s ebből a kelet-közép-európai forrásfeltáró munka visszásságaira, összehangolatlanságára derít fényt. Jellemző példa, hogy Marino Ibrishimovich obszerváns ferences szerzetes, belgrádi püspök 1649-ben készült, igen nagy forrásértékű jelentését korábban már nem kevesebb, mint négy esetben adták ki a különböző kutatók úgy, hogy egymás munkájáról nem tudtak. Egy horvát, egy német, egy magyar és egy dalmát történész egyaránt „felfedezte" az iratot, s német, olasz, horvát és magyar szakmai fórumon egyaránt közreadták, mégpedig egymás eredményeinek ismerete és hasznosítása nélkül. Mi ebből a tanulság? Csakis az, amit Tóth István György munkája egyértelműen bizonyít: a kelet-közép-európai régió kora újkori multikulturális jellege megköveteli a kutatóktól, hogy több nyelven, számos kutatóhely kiadványainak figyelembevételével, nemzetközi és interdiszciplináris kitekintéssel tárgyalják témáikat, mert a régió — a Balkán, a Kárpát-medence és az Alpok-Adria térség — múltja az etnikumok, vallások, nyelvek és szokások együttélésének és bonyolult egymásra hatásának árnyalatokban és tanulságokban gazdag összképét tárja elénk. Szerencsére ez a szemlélet a magyar kutatásban mindinkább érvényesül, s nagyon reméljük, követésre talál Tóth István György álláspontja, melyet a rá olyannyira jellemző finom iróniával így fogalmazott meg: „Ha én albán és cirill betűs szerb jegyzeteket böngésztem ki olasz nyelvű forráskiadványokban, akkor joggal remélhető, hogy a horvát, szlovák, román történészek sem riadnak majd vissza a magyar lábjegyzetektől...". Hozzátehetjük: régiónk valamennyi történészének saját érdeke is ezt fogja megkívánni, mivel a Litterae missionariorum szövegeit a bőséges jegyzetanyag teszi használhatóvá, ennek révén kerülnek megfelelő történeti kontextusba az olykor meglepő, máskor erősen túlzó, a térítők egyéni érdemeit, sérelmeit és panaszait igencsak felnagyító vagy éppen színesítő adatok. Míg a 17. század első felének leveleiben gyakran olvashattuk az olasz és délszláv páterek tollából az itteni viszonyok feletti megdöbbenés és csodálkozás kifejezéseit, addig a század közepe után inkább az elért eredmények hangoztatása, a sikerek említése és az egyéni teljesítmények kiemelése kap hangsúlyt. Természetesen a modern kor historikusának kellő kritikával kell kezelnie e forrásokat, szem előtt kell tartania, hogy sok a túlzás, az önreprezentációs igény, a saját érdemek és a leküzdött nehézségek felnagyítása a misszilisekben, már csak azért is, mert az anyagi támogatás és a remélt doktori fokozat elnyerése ezek függvénye volt. A szavakba öntött helyzetértékelések és önmeghatározások azért is fontosak, mert tudatalakító tényezők voltak, függetle-