Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Litterae missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572-1717). III-V köt. Sajtó alá rend. Tóth István György (Ism.: Bitskey István) IV/1008

nül referenciális értéküktől, valóságtartalmuktól, így az önkép idealizálása és a rivális befeketítésének szándéka valós társadalmi, politikai, vallási és kulturális tényezőkből fakadt, s a mentalitástörténet számára ezek korántsem érdektelen mozzanatok. A III. és IV kötetben közzétett dokumentumok jelentős hányada Erdélyre vonatkozik, az ottani ferences missziósházak (Karánsebes, Krassóvár, Lippa, Csíksomlyó, Mikháza, Szárhegy) életéről számol be, mintegy folytatva azt az adatsort, amely az 1630-ban alapított erdélyi bosnyák franciskánus misszió történetét illusztrálja. Ez a forráscsoport csatlakozik Galla Ferencnek Fazekas István által nemrég sajtó alá rendezett és posztumusz kiadott monográfiájához (Ferences misszionáriusok Magyarországon. [Collectanea Vaticana Hungáriáé 2.] Bp.-Róma 2005, ism. Bitskey István Egyháztörténeti Szemle 2005: 2. sz, 176-181.), amely a rend misszionáriusainak 17-18. századi történetét dolgozza fel a Királyságot és Erdélyt illetően. Galla munkáját Tóth István György egyébként kéziratban használta, hivatkozik is rá, a mostani szövegkiadás pedig több helyütt pontosítja a monográfia által rajzolt összképet. A III. és IV kötetet tanulmányozva szembeötlő, hogy a levélírók között a 17. század második felében valamivel több a magyar, mint a korábbi évtizedekben. Mivel a Hitterjesztés Szent Kongregációja az 1650-es évek közepétől többé nem látta értelmét annak, hogy az olasz konventuálisok magyarországi misszióját fenntartsa, érthető módon az olasz hittérítők szerepe csökkent, a magyaroké viszont növekedett, főként a fejedelemségben, de Gyöngyös, Kecskemét és Szeged környékén is. Erdélyben a katolikus nemesek pártfogolták a hittérítőket, de ezt sokkal szívesebben tették a magyar származásúakkal, ezért Modesto a Roma obszerváns kusztosz 1667-ben utódjául Jegenyei Ferencet ajánlotta, ehhez kért pápai brève révén megerősítést. Indokolásában az állt, hogy a magyar tisztségviselőnek nagyobb tekintélye lesz a helyi nemesek előtt, mint a külföldinek lenne, ez pedig a misszionálás sikerének záloga. A dokumentumok figyelmes olvasója előtt kibontakozik az a folyamat, amelynek során a missziók anyagi támogatása fokozatosan a magyarországi patrónusokra hárult. Míg ugyanis a század közepe táján sok levél itáliai városokban kelteződött, mivel az olasz páterek az ottani nagyböjti prédikációk bevételével ellátva jöttek a missziós területre, addig a század utolsó negyedében ez a gyakorlat megszűnőben van, a hazai rekatolizáció egyre inkább saját anyagi erőforrásaira lesz utalva, legalábbis az iratokból ez a tendencia tűnik szembe. Jelentékeny újdonsága és értéke a III. és IV kötetnek, hogy a 17. század második felét illetően a hódoltsági viszonyoknak és a felszabadító háború évtizedeinek az eddigieknél árnyaltabb megismerését teszik lehetővé. Az iszlám uralma alatt álló területeken megmaradt keresztény lakosság társadalmi és művelődési helyzetéről még ma is viszonylag kevés ismerettel rendelkezünk, legtöbbet talán Szakály Ferencnek köszönhetünk e téren, de ő is túlnyomórészt a 16. századdal foglalkozott. Noha újabban egyre többet tudunk meg az iszlám uralta terület mindennapi életéről (pl. Hegyi Klára, Fodor Pál, Molnár Antal és mások munkáiból), mégsem teljes mind a mai napig az összkép, amelyből ez ideig főként a katolikus komponens jelenléte hiányzott. Igaz, nem annyira a hazai, mint inkább a nemzetközi tudományos köztudatban gyakran úgy említik a hódoltságot, mintha a török uralom teljességgel felszámolta volna az eredeti lakosság intézményeit és életlehetőségeit, s az kipusztult vagy éppen iszlamizálódott volna, s mintha a keresztény Európát csupán Bécs védelmezte volna a Félhold expanziójával szemben. Ez a szemlélet elfeledkezik róla, hogy a Kárpát-medencében a Magyar Királyság keskeny sávján túl is éltek keresztények, s éppen az ő megmaradásuk lehetőségei, a muszlim és a keresztény vallás együttélésének különböző, olykor igencsak meghökkentő változatai és koníliktusformái jelentenek kuriózumot Európa történetében, s a missziótörténeti forrásanyag éppen ebbe a különleges világba enged betekintést. Csupán egyetlen példa erejéig hadd utaljunk ezúttal Niccoló d'Illoco (magyaros névváltozatával Újlaki Miklós) bosnyák származású obszerváns ferences levelére, amely a Temesköz vizitálásának tapasztalatairól számol be 1678 végén. Ennek során vette számba Lippa, Arad, Temesvár, Lúgos, Karánsebes, Versec, Krassóvár és Temesszlatina lakosságát vallási szempontból, s az általa rajzolt kép igencsak tarka. Szinte valamennyi helységben együtt éltek muszlim törökök, katolikusok, görögkeletiek és egyéb „eretnekek", a hosszú beszámoló azonban konfliktusokat nem említ, sőt a legtöbb helyen működik a katolikus templom, a paplak és az iskola. Az európai kereszténység peremvidékén, iszlám és ortodoxia között, folytonos létbizonytalanságban ugyan, de mégis maradt helyben a katolikus lakosság, s ebben a missziók szerepe aligha vitatható. Mint köztudott, a missziók működésének az egyes régiókban különböző joghatósági nehézségei támadtak, minthogy egyfelől a kongregáció bíborosi testülete, másfelől a misszionáló szerzetesek rendi elöljárósága tekintette magát az irányító szervnek. A szerzetesrendek missziófőnöksé-