Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Miskolczy Ambrus: A szabadkőművességtől a nyilvánosságig. Kazinczy Ferenc és eszmetársai a magyar magántársasági demokratikus kultúra hőskorában I/3
A titkos-társasági tapasztalatok az élet legkülönbözőbb szintjein beépültek a politikai kultúrába. Lipót már bejáratos volt a titkos-társasági világba, ott szerzett tapasztalatait maga is kamatoztatta, amikor felállította a maga titkos Társaságát, ezt a titkos propagandaközpontot, azzal a céllal, hogy polgárháborús hangulatot teremtsen, majd „demokratizálja" a rendi alkotmányosságot, a nemesség visszaszorításával, paraszti és városi rend diétái képviseletével. Ez a machiavellizmus már az alkotmányos abszolutizmus patológiája felé mutat. Ferenc nem is kísérletezett tovább, elégette atyja bizalmas iratait, szélnek eresztette a Társaságot, korlátozta, majd betiltotta a szabadkőművességet, egyszóval: uralmával beköszöntött „a kettős reakció," hogy Horváth Mihály találó kifejezésével éljünk. Kérdés mi maradt a titkos társasági demokratikus kultúrából? Először is annak fizikai valósága: munkanélküli ügynökök, páholy nélküli szabadkőművesek. Ugyanakkor élt a titkos-társasági mitológia, annak központi eleme: a konspirativ mindenhatóság illúziója, az okkultizmus kultusza. Ezt erősítette a történelem a maga váratlan és fantasztikusnak tetsző fordulataival, és ezt erősítette a racionális útkeresés igénye is. Mindezek kölcsönhatásaként született az ún. jakobinus mozgalom. Nem tudni, hogy ezt Martinovics Ignác mennyire hitte, és mennyire csak mások hiedelmeire játszott rá, amikor fantasztikus jelentéseit formába öntötte az illuminátusokról és a jezsuitákról, a világtörténelem-alakító okkult erők tobzódásáról. Paradox módon életében „a kettősség drámáját" egy szépíró, Bánffy Miklós ragadta meg. Nála „egy 'Übermensch-Martinovics' volt az, aki életre kelt, bár a történelmi adottságok lényegesen átalakították a szunnyadó motívumokat, a mögött kettősség legbelől szabadságideált, az 'Übermensch' önzése helyébe belső, forradalmi morált állítottak valakinek a szájával."6 A történetírás általában ilyen vagy olyan előjellel valamiféle protobolsit farag ebből az embertestvériséget és embermegvetést egyszerre valló, hol belülről, hol kívülről hatalomra törő besúgó-forradalmárból. Fellépése és historiográfiai értékelése alighanem jelzi, hogy a modern politikai technikák, és azok patologikus formái is a felvilágosodással járó szekularizációval születtek. Az ún. jakobinus mozgalom politikai racionalitását alighanem Fessier Ignác Aurél fogalmazta meg a legpontosabban, mert ugyan nem szerette Martinovicsot, de úgy vélte, hogy egykori barátja összeesküvésével a francia hódítással várható társadalmi polgárháborúnak akarta elejét venni, „a szülési fájdalmakat saját hazája számára enyhíteni akarta, ahol az adott viszonyok között fájdalmasabbak és rombolóbbak lettek volna, mert Magyarországon a közember szellemi és érzelmi műveltsége, jogfelfogása mélyen alatta állt, mint a francia köznépé".7 A szakirodalom ezt a helyzetértékelést nem szokta mérlegelni, hagyományos népkultusza miatt. A vádlottak sem vallottak ilyesmiről, mert azt nyilván kezdeti naivitásukban is felismerték, hogy ha ilyesmit elmondanak, akkor a felségsértés vádja igazolódik, ugyanakkor a maguk módján megerősítették Fessier állítását. Szentmarjay vallomásában önmentésnek állította be a mozgalmat, mert az „al-6 Bánffy Miklós: Naplegenda. Budapest, 1944. 467-477. 7 J. A. Fessier: Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen. X. Leipzig, 1825. 664.
