Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Fundárková, Anna: Egy királysági politikus és az erdélyi fejedelmi udvar a 17. század közepén. Pálffy Pál országbíró és nádor erdélyi kapcsolatai (1646-1653) IV/943
uralkodással elégedetlen, és mindenki keres az ellen oltalmat és segítséget: Különösen Pálfi nádor, kinek levelét a fejedelemhez ő maga megmutatta nekem,"9 3 Igazából azonban akkor derülne fény az 1651 decemberében történtek hátterére, ha behatóbban ismernénk Pálffy Pál és Rákóczi Zsigmond kapcsolatát. A magyar történetírásban gyakran felmerül az a feltevés, hogy a nádor abban reménykedett, Erdély támogatni fogja egy esetleges törökellenes hadjárat tervét.9 4 Kérdés azonban, mennyire tartotta a magyar politikai elit valós alternatívának a törökök kiűzését közvetlenül a vesztfáliai békekötést követő években. Kiváltképpen Pálffy Pál, aki bécsi kapcsolatainak köszönhetően alapos ismeretekkel rendelkezhetett a Habsburg Monarchia aktuális helyzetről; így aligha valószínű, hogy ő számolt volna ezzel a megoldással. Tény azonban, hogy miután a vesztfáliai békét megkötötték, és a harcok a nyugati hadszíntéren befejeződtek, elméletileg esélye lehetett volna annak, hogy egy esetleges nemzetközi koalíció élén a Habsburgok megnyissanak egy törökellenes frontot a Duna medencéjében. A münsteri és az osnabrücki tárgyalások folyamán ennek 1646 tavaszán fel is vetődött a lehetősége, mind francia, mind bajor oldalról elhangzott ez irányú javaslat, természetesen a francia uralkodónak teendő jelentős területengedmények fejében.9 5 1650 elején azonban Isztambulban szinte szimbolikus jelentőséggel újabb húsz évre meghosszabbították a békét a Hofburg és a Porta között. A lépés hátterében azonban nemcsak a Habsburgok katonai kimerültsége, hanem egy fontos külpolitikai szempont is húzódott. A keleti front megnyitása még sebezhetőbbé tehette volna a közép-európai nagyhatalmat, hiszen reális lett volna a francia befolyás erősödése a térségben. Nemcsak közvetlenül nyugati irányból, hanem Franciaország politikája révén északról, Lengyelország irányából és keletről az Erdélyi Fejedelemség irányából is az a veszély fenyegetett, hogy a helyzet Bécs szempontjából kiszámíthatatlanná és ellenőrizhetetlenné válik. A 17. század közepén ugyanakkor már egyre többen ismerték fel — a magyarországi politikusoktól a Hofburgon át Párizsig —, hogy az Oszmán Birodalom már túljutott fénykorán, ereje és szervezettsége pedig nem a régi, kiűzése Magyarországról és a Balkánról megoldható. Ennek végrehajtása azonban nem egyszerűen katonai probléma, hanem az európai hatalmak egymás közötti hatalmi kérdése, sőt küzdelme is volt.96 93 Bengt Skytte levele Krisztina svéd királynőhöz, 1652. jan. 12. Szilágyi S.: Erdély és az északkeleti háború i. m. 203. 94 R. Várkonyi Á: A Királyi Magyarország i.m. 92.; S. Lauter É.: Pálffy Pál levelei i.m. 18.; Péter K.: A magyar főúri politika i.m. 148. 95 Maximilian von Trauttmansdorff, aki teljhatalmú megbízottként képviselte a császárt a tárgyalásokon, 1646. március 2-án Münsterből, majd április 30-án Osnabrúckből arról értesítette III. Ferdinándot, hogy egy francia javaslat alapján, amennyiben a francia követelések kielégítést nyernek, Franciaország 2000 fős sereget ajánl fel a törökök ellen megindítandó háborúhoz. Miksa bajor választófejedelem május 5-én arról írt a császárnak, hogy a francia területi igényeket igen komolyan vegye fontolóra, hiszen a Servien és TrauttmansdoríT közötti április 23-i tárgyalásokon Osnabrückben a francia fél ennek cseréjeként segítségét ajánlotta fel egy törökellenes háborúhoz, amely akár Magyarország teljes felszabadítását eredményezné, és ezen III. Ferdinánd sokat nyerne. Bővebben: Hiller István: Pax Optima Rerum. In: Portré és imázs i.m. 58. 96 Uo. 59-60.