Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Szabó András Péter: A magyar Hallerek nemzetségkönyve. Egy különleges forrás keletkezésének társadalomtörténeti háttere IV/897
séggel, néhány év alatt sikerült bekerülni a városi tanácsba - kiváló példát nyújtanak erre a szintén nürnbergi és szintén patrícius Stromerek: Ludwig Stromer már 1466-ban, kevéssel áttelepülése után tagja lett a városi tanácsnak.120 A Hallerek azonban nem maradtak meg a szász „patriciátus" számukra szűk keretei között. Haller Péter az 1553-ban az elnyert említett birtokadomány révén egy másik erdélyi rendi nemzetnek, a magyar nemességnek is tagja lett (tradicionális jogunkban a birtokadomány önmagában is nemesített), és ennek megfelelően második feleségéül már egy erdélyi nemeslányt választott. Ez a szászság körében — az önálló rétegként éppen ekkor megszűnő, Szebenből már régen kiszorított gerébeket leszámítva — egyáltalán nem volt megszokott. Haller Péter fia, Gábor pedig élete végére az erdélyi társadalom csúcsára, a magyar főnemességbe emelkedett. A magyar nemességgel kapcsolatban elsőként mindig Werbőczy nagy hatású felfogását szokás idézni, miszerint minden nemes ugyanazzal a szabadsággal él {una eademque libertás).121 Régóta tudjuk azonban, hogy a helyzet korántsem nézett ki ilyen egyszerűen.12 2 A magyar nemesség már létrejöttekor is tagolt volt. Míg a 14. század közepén megjelent barones kifejezés csak az ország főméltóságviselőit jelentette, tehát tisztséghez kötődött, addig a század végén megjelent származéka {filii baronum, azaz bárófiak) már az egész nagybirtokos réteget jelölte, hivatalviseléstől függetlenül. A Mátyás-korban az arisztokrácia megnevezésére a természetes vagy név szerinti bárók {barones naturales, barones solo nomine) kifejezés terjedt el, és ennek a rétegnek a tagjai a korábban csak az igazi bárókat {veri barones), azaz a zászlósurakat illető nagyságos {magnificus) címzést és vörös pecsétviaszt kezdtek el használni.123 Egyre inkább emlegették őket mágnásokként {magnates)is és a Jagelló-korra megjelentek a Magyar Királyságban az örökös főrendiség csírái, mely végül igazán 1526 utáni fél évszázadban a főnemesi címadományozások (előbb a bárói, később a grófi cím) elterjedésével „szökkent szárba," majd végül az országgyűlés főrendi táblájáközépkori erdélyi szász vezetőréteg átfogó vizsgálatára vállalkozik. Fő kérdésére, hogy létezett-e a szász városokban patriciátus, kötete végén igenlő választ ad, ehhez azonban a patriciátusnak egy szokatlanul tág definícióját alkalmazza. (Kérdés, milyen eredményt kapnánk akkor, ha a reprezentáción keresztül próbálnánk meghatározni ezt az elitet.) Elemzésének alapja döntően a besztercei és kolozsvári anyag, ezért megállapításait Szebenre csak kérdőjelekkel fogadhatjuk el. 120 Gündisch, K. G.: Das Patriziat i. m. 250. 121 Hármaskönyv I. rész 1. cikkely 1. § Werbőczy István: Tripartitum. A dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának hármaskönyve. Kiad. Bónis György. Bp. 1990. 63. 122 Az ország zászlósurai és főpapjai esetében magasabb volt a homagium és a fejváltság értéke, illetve esküjük tíz nemesével volt egyenértékű: Hármasköny I. rész 93. cikkely, ill. II. rész 32. cikkely. Tripartitum i. m. 216-217., ill. 378-379. 123 Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. Bp. 1900. 264-269.; Kubinyi András: Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idején. Századok 122. (1988) 149-153. Kubinyi cikkében részlegesen rehabilitálja Schiller Bódognak a kettős királyi tanácsra vonatkozó elméletét, mert kimutatja, hogy valóban létezett a királyi tanácsnak egy tágabb verziója, amelyben a barones naturales társadalmi helyzetük jogán vettek részt. A mágnások középkor végi földbirtok állományáról és az arisztokrácián belüli kategóriákról: Engel Pál: A magyar világi nagybirtok megoszlása a 15. században. In: Uő: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. Szerk. Csukovits Enikő. Bp. 2003. 13-72.
