Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jung Chang, Jon Ilalliday: Mao. Az ismeretlen történet (Ism. Jordán Gyula) III/800

regben), egy dandártábornok gerilla harcot akart indítani a „kulturális forradalom" és Mao ellen, akit ezért kivégeztek stb. Mindezek centrumában — egy biográfia esetében érthető módon — Mao áll, a róla kirajzolódó kép azonban távol áll a megszokott, egyes vonatkozásokban megkövesedett vonásoktól. A „kulturális forradalommal", vagy egyes gazdaságpolitikai hibákkal kapcsolatban még a hivatalos kínai állásfoglalásokban is már kemény bírálatok fogalmazódtak meg. Az is nyilváhvaló lehetett minden kicsit is tájékozott ember előtt, hogy egy kommunista diktátorról, egy zsarnokról van szó, aki nem válogatott az eszközökben és a hatalom megszállottja volt. Chang és Halliday azonban a megszokott forradalmár alakja helyett egy szörnyet állítanak elénk, akiben a szó legszorosabb értelmében egyetlen pozitív, sőt emberi vonást sem tudnak találni, kivéve talán, hogy szerette az anyját. Ez azonban már nem terjedt ki feleségeire és gyermekeire, akikkel szemben hidegen, közömbösen viselkedett. Jellemzésénél felhozzák lustaságát, a fizikai munkától való irtózását. Származása ellenére soha semmiféle közösséget nem érzett a parasztokkal, de a munkásokkal sem. Emellett egy vérszomjas szadistaként festik le, aki örömét lelte mások szenvedésében, aki nem kímélte közvetlen rokonait, harcostársait még kevésbé a katonákat, vagy egészében a kínai népet. Egy elvetemült intrikust festenek le, aki kihasználta mások becsületességét és gyengeségét, a hatalom mániákusát, aki folyamatosan a terrort, a zsarolást és megfélemlítést használta céljai érdekében. Egy forradalmár vezető egyetlen képességével sem rendelkezett: nem volt jó szónok, vagy különösebben jó szervező, sőt hiányzott belőle bármiféle idealizmus vagy ideológiához ragaszkodás. Növekvő mértékben élvezte a luxust, az úszást, kora előre haladtával még inkább a fiatal nőkkel való bujálkodást. Emellett falánk volt, nem fordított gondot a testi higiéniára, mániákusan rettegett személyes biztonságáért (a hatalom csúcsán is végig úgy élt, mintha háborús állapotok lennének), csak altatóval tudott aludni. Hatalmi riválisait eszközökben nem válogatva kísérelte meg eltávolítani. (A . jenani időszakban pl. Vang Minget többször is megpróbálta megmérgeztetni, de legközelebb munkatársait sem kímélte, amikor Csou En-laj rákja kiderült, nem engedélyezte a műtétet, sokáig a kezelést sem.) Nemcsak bármiféle karizma létezését tagadják meg tőle, hanem szinte érthetetlenné válik, hogy egy ilyen, szinte csak negatív vonásokkal jellemezhető alak, hogyan kerül egy ilyen hatalmas ország élére, miért képes haláláig a hatalom csúcsán maradni, de még inkább az, hogy évtizedekkel halála után is népszerűségnek örvend széles néprétegek körében. A szerzők végig szorosan véve Maóra koncentrálnak, a körülötte feltűnő alakok kevés kivétellel gyávák, ostobák; a politikai mozgalom, a kommunista párt által uralt rendszer pedig csak tömeg terrorral, öldökléssel, cél nélküli rombolással foglalkozik, elszegényítve és megfélemlítve az embereket. Még az erőszak mélyebb szociológiai vagy intézményi problémáival sem foglalkoznak. Nem elemzik a parasztok kifosztásának problémáit a köztársasági időszakban, a rend felbomlásának, a banditizmus elterjedésének okait, Csang Kaj-sek politikai és katonai hibáit, a regionális és osztálykülönbségeket, a japánok barbárságát és ennek hatásait, az Egyesült Államok által a Kuomintangnak nyújtott segítséget stb., amelyek Mao tetteitől függetlenül is szörnyűségekkel töltötték meg a kínaiak életét. Maónak az ideológiához való jelzett viszonya okán felmentve érzik magukat az alól, hogy műveire, gondolataira érdemben kitérjenek. Jellemző, hogy a szakirodalomban — minden kritikai megjegyzés mellett is — Mao egyik legeredetibb és talán legtöbbet hivatkozott munkáját Az új demokráciáról címűt meg sem említik. Chang és Halliday szinte mind az 58 fejezetben a könyv alcímének megfelelően arra törekedett, hogy eddig nem vagy másként ismert történetet adjon elő Maóról. Természetesen, Mao életének és tevékenységének még számos ismeretlen részlete, vonatkozása van, erről gondoskodnak a jórészt hozzáférhetetlen kínai archívumok, a rendszer szigorú ellenőrzése a történetírás felett. Teng Hsziao-ping, de a rendszer más vezetői is tisztában voltak azzal, hogy a maói korszaktól való határozott eltávolodásuk, több vonatkozásban szakításuk mellett is a kontinuitásra kell helyezniük a hangsúlyt, mivel a rendszer legitimitása elválaszthatatlan személyétől. Mao nem pusztán egy történelmi alak, egy bebalzsamozott holttest a Tienanmen téri mauzóleumban, hanem szerves része a Népköztársaság alapítása köré szőtt mitológiának. Ezért érthető, hogy amikor 1981-ben a párt által szentesített értékelést adtak az 1949 utáni időszakról és mindenekelőtt magáról Maóról, patikamérlegen egyensúlyozták ki a minősítését, és Teng tucatszor dobta vissza a tervezetet. Ebben végül kemény szavakkal ítélték el egyes tetteit, mindenekelőtt a „kulturális forradalom" miatt, de egészében úgy értékelték, hogy „érdemei és eredményei sokkal, de sokkal nagyobbak hibáinál", továbbá hogy „nagy marxista, nagy proletárforradalmár, stratéga és teoretikus" volt. (Határozat a párt felszabadulás utáni történetének néhány kérdéséről. MTI Cikkek a szocialista sajtóból, 1981. 36. sz. 18.)