Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jung Chang, Jon Ilalliday: Mao. Az ismeretlen történet (Ism. Jordán Gyula) III/800

Chang és Halliday ezt az irritáló, sokak elképzelésében még továbbélő eszményített képet kívánták alapjáig lerombolni. Ennek során meggyőződéssel állítják párhuzamba Maót Sztálinnál és Hitlerrel. A moralizáló megközelítésnél, Mao mindenáron való „leleplezésére" való törekvésnél, és az ezekből fakadó súlyos egyoldalúságoknál is nagyobb gondot és hiányosságot jelent a szerzők forráskezelése. Semmiféle értékelését és kritikáját nem adják forrásaiknak, tömegével utalnak anonim interjúkra, nem publikált dokumentumokra, könyvekre. Hemzsegnek az ilyen utalások, mint „interjú egy orosz bennfentessel", „interjúk Mao barátnőivel", „egy családtaggal", „egy öreg földalatti munkással" stb, illetve a „publikálatlan kézirat", „publikálatlan napló", „orvosi dokumentumok" stb. Ezek túlnyomó többségét lehetetlen ellenőrizni, számos leleplezésük bizonytalan közvetett bizonyítékokon alapul. A Tatu hídjánál elmaradt ütközetnél bizonytalan táviratokra való hivatkozás mellett a fő forrás egy 93 éves szemtanú, akit amerikai újságírók képtelenek voltak fellelni, találtak viszont egy 85 évest, aki a történéskor 15 éves volt, és vitatta a szerzők állítását. Több esetben a szövegösszefüggésből kiszakított idézettel operálnak. Az a Maónak tulajdonított szuperhatalmi elképzelés, ami szinte kizárólag csak a fegyverkezésre összpontosított, lényegében csak a szerzők képzelőerejének terméke. Itt elsősorban az 1953-as „általános irányvonalra", illetve az első ötéves tervre hivatkoznak, amelyek azonban ezt nem támasztják alá. Az adatkezelésük „nagyvonalúsága" itt és más helyeken is tetten érhető: az ötéves tervvel kapcsolatban azt állítják, hogy „ennek az időszaknak a katonai és fegyverkezési kiadásai a költségvetés 61 százalékát tették ki." (409.) Ehhez az adathoz úgy jutottak, hogy a katonai kiadások 23,4%-ához hozzáadták a beruházásokra fordított 37,6%-ot, holott az utóbbi magába foglalta az ipari, mezőgazdasági, oktatási stb. beruházások számos területét. Mao valóban nagyratörő volt, Kínát világhatalommá akarta tenni (akárcsak Szun Jat-szen, vagy Csang Kaj-sek), de nincs bizonyíték arra, hogy az ő életében ezt elérhetőnek vélte volna, vagy hogy „katonai szuperhatalom uralkodója" (409.) akart lenni és a szövegkörnyezetből kiragadott, félremagyarázott idézettel igazolják, hogy „a világ ura akart lenni". (461.) Van, amikor a Kínával foglalkozók számára jól ismert dolgokat úgy adnak elő, hogy azok új leleplezéseknek tűnnek. Számomra ezek közé tartozik Vang Ming megmérgezésének kísérlete, amelyről egyebek mellett ő maga számolt be 1975-ben Moszkvában megjelent pamfletszerű művében. (Van Min: Polueka KPK i predatelsztuo Mao Cze-duna), sőt közölte a receptek fotókópiáit is. A műre egyébként Chang és Halliday is hivatkoznak, ugyanakkor nem közlik, hol található annak a hivatalos vizsgálatnak az anyaga, amire utalnak, és ami „most is féltve őrzött titok" (272.), hogy jutottak hozzá, általában hogy hozhattak ki Kínából ilyen feljegyzéseket stb. Hasonlóan ismertnek tekinthető dolog a jenani bázis nagyarányú ópium termelése és kereskedelme, amelyből főleg 1941-et követően hatalmas bevételekre tettek szert. A szerzők számos helyen közölnek állításokat, amelyek nem forrásokra támaszkodnak, hanem a saját következtetéseik, feltételezésük. A koreai háború elindításával kapcsolatban például azt állítják, hogy Sztálin ENSZ-beli nagykövetét csak színleg tartotta vissza a BT üléseitől, mivel a valódi célja az volt, hogy „Jöjjenek csak az amerikai katonák", mert a kínaiak létszámfölényükkel megsemmisítik őket. (386.) Ilyen az eddig sehol nem szereplő vélekedésük, hogy Sztálin agyvérzéséhez Mao is jelentősen hozzájárult. (402.) A két tajvani válsággal (1954, 1958) kapcsolatban az Egyesült Államok provokálásáról írnak — helyesen —, ám azért, hogy atomfenyegetést kényszerítsen ki, és így ráijesszen szövetségesére, a Szovjetunióra és a kínai atombomba előállításának hathatósabb segítésére ösztönözze. (427, 447.) Talán még az ilyen helyeknél is zavaróbbak, hogy Maónál, de másoknál is szinte tényszerűen közlik gondolataikat, vagy hogy melyek a szándékaik. Végül — mellőzve a kritikai észrevételek folytatását — feltétlenül szóvá kell tenni a könyv apparátusának nehézkes használhatóságát. A szöveg végén egy helyre gyűjtött jegyzetek oldalszámok szerint sorakoznak, de nem számozás, hanem a szövegből vastag szedéssel kiemelt idézetek, mondattöredékek formájában. Ezeket követik a hivatkozások, néha fél tucat is, de ezek csak a nevet, vagy a forrás rövidített jelölését és az oldalszámot adják meg. Az azonosításhoz vissza kell keresni a bibliográfiában, amit azonban két részre — kínai és nem-kínai nyelvűek — osztottak, ráadásul mindkettőt megelőzi egy rövidítés-jegyzék. Az azonosítás sikere még ezután sem garantált, mert pl. a 348. oldalhoz fűzött egyik utalás Ljodovszkijra vonatkozik, a bibliográfiában azonban ilyen név nem szerepel, csak Ledovszkij. Elismerés illeti a fordítókat, Frank Orsolyát, Latorre Ágnest és Révész Ágotát, akik magas színvonalon oldották meg rendkívül nehéz feladatukat, és külön Révész Ágota gondos, és a szokásosnál nagyobb nehézségeket sikeresen leküzdő szerkesztői munkáját.