Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jung Chang, Jon Ilalliday: Mao. Az ismeretlen történet (Ism. Jordán Gyula) III/800

got." (147.) Teljesen érthető, hogy mindkét fél ezt máig titokban tartja: a Kuomintang számára kínos, hogy Csang egérutat adott a vörösöknek és ilyen csalárd módon, őket felhasználva akarta megszilárdítani hatalmát, míg a kommunisták számára kellemetlen lenne elismerni, hogy a „hosszú menetelést" jórészt Csang Kaj-sek irányította. Csang Kaj-sek másrészt nem akarta, hogy a kommunisták a gazdag közép-kínai területen maradjanak, ezért egy kopárabb, ritkábban lakott területre akarta beszorítani őket. Erre a célra az északnyugat-kínai löszfennsík, Senhszi tartomány északi része jól megfelelt. Ezért ebbe a „karámba" kívánta beterelni őket. A szerzők ezt azzal is valószínűsítik, hogy nagyobb harcokra csak akkor került sor, amikor a „kijelölt" útvonaltól eltértek. A kommunisták kiengedésével Moszkvának is gesztust kívánt tenni, mert az egyre erősödő japán fenyegetéssel szemben szüksége volt a szovjetek rokonszenvére is. Csang Kaj-seknek azonban egy igen komoly személyes oka is volt: fiát, Csing-kuót már kilenc éve túszként tartották vissza a Szovjetunióban. O volt az egyetlen vér szerinti örököse, márpedig a konfuciánus felfogás szerint a legfontosabb dolog az volt, hogy az embernek fiú utódja legyen, e nélkül az ősök szelleme nem nyugodhatott békében. A fiút még az 1920-as évek közepén a szovjetek hívták meg tanulni. Bár 1927-ben befejezte tanulmányait, nem engedték haza, sőt arra kényszerítették, hogy a kommunistákkal való szakítás után nyilvánosan elítélje az apját. Csang hallgatólagos csereüzletben reménykedett Sztálinnál: ha futni engedi a kommunistákat, visszakapja a fiát. A hosszú menetelés legendájának módszeres lerombolása azonban ezzel nem ér véget. A szerzők célba veszik az egész menetelésnek legtöbbet dicsőített, filmekben és egyéb műalkotásokban is megörökített eseményét, amelyről Mao versben is megemlékezett: a Tatu folyó hídján való átkelést. A Tatu magas sziklafalak között vágtató hegyi folyó, amelyen egy tizenhárom vastag lánc által tartott függőhíd ívelt át. A mítosz szerint a Kuomintang katonák a híd feléig felszedték a deszkapallókat, és géppuska tüzet zúdítottak a csupasz láncokon átkelő vörösökre, akik közül számosan odavesztek. A valóságban a hídnál semmiféle ütközet nem folyt, a Kuomintang csapatokat jelentős távolságra visszavonták, a hősies előőrsből pedig senki sem esett el, pár nap múlva — a lista tanúsága szerint — valamennyien át tudták venni kitüntetésüket. A végső döfést pedig azzal adják meg a „hosszú menetelés" legendának, hogy Mao (és két másik vezető társa) az út túlnyomó részét, beleértve a legfárasztóbb szakaszt, hordszéken tette meg, olvasva, beszélgetve. Ha nem is ilyen mértékben, de szinte minden egyes fejezetnél tartogatnak a szerzők valami meglepőt, eddigi ismereteink cáfolatára vagy módosítására törekedve. Mellőzve a fentiekhez hasonló részletezést megemlíthetjük a következőket: a párt élére a Komintern és Sztálin választotta ki Maót, szemben a hivatalos kínai és a Nyugaton is elég általánosan osztott véleménnyel a KKP függetlenségéről; szándékosan gátolta, illetve kisajátította olyan bajtársai, mint Csu Te és Peng Tö-huáj katonai sikereit; a szovjet bázisterületen kínzások és tömeges gyilkosságok sorozatát hajtatta végre; Sztálinnál együtt ő idézte elő a háború kezdetén a japánoknak Sanghaj elleni támadását, miközben maga egyáltalán nem folytatott harcot a japánok ellen; a polgárháború idején gyilkos kiéheztetési taktikát alkalmazott a mandzsúriai városokkal szemben, ahol egyes városokban az áldozatok száma meghaladta a japánok által a nankingi mészárlásban megöltekét; Kínát elárulva engedte Sztalinnak, hogy hatalmas, korábban kínai területeket tartson meg északon és nyugaton stb. Az 1949 utáni történéseket általában ismertebbnek véljük, de Chang és Halliday itt is szolgálnak meglepetésekkel. Ezek közé sorolják, hogy kétes szerepet játszott a koreai háborúba való belépéskor; elsősorban a háborúban átállt Kuomintang katonákat áldozta fel a koreai mészárszéken, lépre csalta az értelmiséget a „száz virág" kampány során. Ezek azonban aligha tekinthetők vadonatúj információknak, a szakirodalom ezekkel már foglalkozott. A „nagy ugrást" követő éhínség megrázó ténye szintén ismert, de új információ, hogy ez elsősorban a nagyarányú gabona és egyéb élelmiszer túlzott exportjának volt tulajdonítható. Ugyancsak nagyságrendileg eltérő adatot közölnek az éhínség áldozataira vonatkozóan: a maximális becslések eddig 30 millióig terjedtek, míg ők 38 milliót adnak meg. Mao nem törődve a következményekkel és az áldozatokkal, világhatalomra tört. Az 1962-es kínai-indiai határháborúval kapcsolatban azt állítják, hogy Hruscsov előzetesen határozottan elkötelezte magát Kína mellett, és a támadást összehangolták a kubai rakétatelepítéssel. Állításuk szerint a „kulturális forradalom" előestéjén Peng Csen Peking polgármestere titokban meglátogatta Szecsuanban a „nagy ugrás" miatt még 1959-ben kegyvesztetté vált Peng Tö-huajt, és állítólag a hadsereg felhasználásának lehetőségét latolgatták Maoval szemben (miközben abban az időben egyikőjük sem rendelkezett semmiféle befolyással a hadse-