Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Charles L. H. Coulson: Castles in Medieval Society. Fortresses in England, France and Ireland in the Central Middle Ages. (Ism. Horváth Richárd) II/520

iránt az igen beszédes „Építészeti dicshimnusz és a nemesi ambíció" címet viselő — részében 13-14. századi példákkal igazolva azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy egynémely várépítési engedély kieszközlése vagy kisebb-nagyobb építkezés hátterében nem állt más, mint a szomszéd birtokos irigységének akaratlan vagy akár tudatos gerjesztése (83-84.). Azt hiszem, ennél érzékletesebben nehezen mutathatnók be Coulson szemléletét és módszereit! Akad további módszertani fogás, amit némi módosítással akár magyar kutatás is haszonnal adaptálhat. Coulson az első a nyugat-európai történetírásban, aki — legalábbis a recenzens tudomása szerint — egy ország, esetünkben Anglia, középkori várépítési engedélyeinek teljes adatbázisát elkészítette. Az 1200-1500 közötti három évszázadból közel hatszáz engedélyszöveg szisztematikus feltárása és statisztikai feldolgozása kapcsolódik a nevéhez, ami a decentralizált angol levéltári forrásviszonyok közepette tekintélyt parancsoló eredmény. Legfőbb módszertani újításként az engedélyek időbeli és térbeli szóródásának egyidejű vizsgálatát tekinthetjük, amely eljárással meglehetősen jól kiszűrhetőek a várépítésben fontos, jogi és hatalmi eszközökkel egyaránt eredményesen operáló korszakok az angol történelem e századaiból. Az adattár másik értékes hozadéka a várak építése körüli terminológia jellegzetességeinek megismerési lehetősége. Ahogy erről már szóltunk, Coulson érvelésében kiemelt szerepet kapott a várak forrásokbéli megnevezése és a terepen való megjelenés közti összefüggés mértékének vizsgálata. A várépítési engedélyek feltárásakor is a korábban kifejtett álláspontját erősíti: számos engedéllyel bíró, bizonyosan felépült, írott forrásban „vár"-nak és/vagy „erősség"-nek nevezett épület katonai-építészeti elemei igencsak szerények, néhol már-már komikusan gyengék (emlékezzünk a Bodiam-vitára). Megint máskor az engedélyek nem is épülettel, hanem elért politikai, gazdasági tisztséggel jártak együtt mintegy automatikusan. Ilyenkor persze a megvalósult épület sokkalta inkább az építtető rangját, mintsem valós birtokosi helyzetét reprezentálta. Egyébiránt a közeli jövőben Coulson a téma monografikus ismertetésére készül, amelyre jelen művének irodalomjegyzékében szereplő kézirata (Castles and Crenellating by Licence: The 'Salvation of the Realm' and 'the Saving of Privilege' in Medieval England), s az erre történő számos jegyzetbéli hivatkozás utal. A következő nagyobb fejezet a várak és a társadalmi környezet témáját érinti. Szellemes címadással ehelyütt sem marad adósunk: a „Vár: ártatlan vagy bűnös?" fejezetkezdés alighanem ismét figyelemreméltó megoldás. Ehelyütt az 1066 utáni angol társadalomnak a várakról alkotott véleményét, a kortárs krónikák és oklevelek idevágó részleteit elemzi. Az Angolszász Krónika 1087-re vonatkoztatottan például megjegyzi, miszerint Hódító Vilmos „várakat épített és a szegény népet elnyomásban tartotta" (120.). Tehát az elnyomás eszközei lettek volna a felépült erősségek? Azonban Coulson ennek ellenkezőjére is számos példát idéz, ráadásul ékesen bizonyítja, hogy a „várellenesség" (castle-phobia) eredete voltaképpen az áldozat-szemszögre, illetőleg a későbbi korok, a mindenkori győztesek oly régóta ismert propagandájára vezethető vissza. Afelől igyekszik bizonyságot szerezni, hogy a várak sorozatos felépülte és a társadalomszervezet változásai között miféle időrendi összefüggés ragadható meg. Magyarul: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A társadalom 11-12. századi átalakulása és a normann hódítás hozta-e magával a várak szélesebb elterjedését vagy pedig mindez fordítva zajlott le? Eredményei nyomán világosan kirajzolódik, hogy esetenként más és más volt a helyzet. Az angol megszállás alatt lévő franciaországi területeken — különösen a tengerparti sávban — a várak minden kétséget kizáróan az expanzió bázisaiként szolgáltak, ennek megfelelően környékük társadalmi militarizálódását segítették elő. Ugyanez igazolható az angol hódítások belső, a mai Franciaország területén lévő határvidékére, amint azt (a Loire-tól nem messze, Anjouban található) Montreuil-Bellay példája mutatja. Úgyszintén számos példával igazolható annak a régi állításnak a cáfolata is, hogy a középkori királyok, de főként a bárók rendre visszaéltek hatalmukkal az alávetett társadalmi csoportok rovására. Nos, Coulson határozott véleménye szerint a várak sokkalta inkább voltak rezidenciák, „mintsem kínzókamrák" (125.). Amikor olyan esetekről találunk híradásokat, amelyekben az egyes bárók erőszakos fellépései fordulnak elő, nem kell feltétlenül a kor barbár voltára gondolnunk. Ezek a fellépések a középkori élet mindennapos, sokszor pedig jogos elemei voltak. A magyar olvasó számára utalhatunk ehelyütt a német vidékeken teljesen természetes, úgynevezett elégtételvételi-jogra, a Fehde re, vagy a hazai okleveles anyagban is számtalanul előforduló hatalmaskodásokra. Couslon figyelmeztet továbbá, hogy az erőszakos fellépést olykor gazdasági-társadalmi körülmények indokolták, s ezen akciók — amelyek valóban gyakran várakból indultak vagy épp ott végződtek — írásos megörökítésében is számolni kell újabb torzító elemekkel. A várbirtokos urak katonai megmozdulásairól ugyanis zömében olyan elbeszélő források tudósítanak, amelyek írói