Századok – 2008
VITA - Erdélyi István: A kutatás korlátozottsága és korlátozása. Hozzászólás Bálint Csanád tanulmányához II/463
összetartozásukat, együttműködnek saját érdekeik védelmében. A megértéshez egységes nyelvre van szükség. Úgy is mondhatjuk tehát, hogy az etnosz olyan emberi társadalmi szervezet, melynek önmagából fakadó közösségi tudata van. Alapvető vonásait a kezdetektől fogva speciális források segítségével ragadhatjuk meg, de azokat megszűnésük után is feltárhatjuk, mert az etnosz sajátos közösségi tudata megmaradhat megszűnte után is, ha a már eltűnt realitásokban az nem érvényesül. Egyik jó néprajzi példája ennek a sokfelé szakadt, északkelet-szibériai (paleoázsiai nyelvű) jukagirság, melynek tagjai már főleg két-három nyelven (is) beszélnek, annak függvényében, hogy hová tagolódtak, illetve tagoldódnak be. Ok már képtelenek az etnikai létüket biztosító „konzervativizmus" maradéktalan kivitelezésére. Ez az etnogenezis utolsó fázisa utáni állapot. Ami a történeti embertani kutatásokat illeti az egyes etnikumok meghatározása terén, annak területén másfajta nehézségekkel és buktatókkal találkozunk. László Gyula ezt úgy fejezte ki, hogy a „csontok nem tudnak beszélni". Önmagában ez igaz is, de az újabb (vércsoportok) és legújabb (DNS) vizsgálatok bevezetése és lehetőségeik „megszólaltatják" azokat. A genetikai — és minden más természettudományos — kutatás eredményeinek a történettudományi következtetésekbe való bevonása esetében az a legfontosabb, hogy a kérdéseket a történész tegye fel és a kapott válaszokat is az értékelje történelmi szempontból. Ugyanekkor azonban nem lehet számon kérni a genetikától a kérdéskör szubjektív, tudati oldalának a feltárását. A régészet illetékességét a történettudományon belül — amennyiben nem rekesztjük ki onnan — már megpróbálták megkérdőjelezni azok az elméleti kérdésekkel foglalkozó szakemberek, akik „historizmussal" vádolják a régészeket. Most (újabban és ismételten) olyan törekvésekkel találkozunk, amelyek az „etnoarcheológia" kifejezéssel igyekeznek megbélyegezni és ezzel korlátozni, vagy éppen lehetetlenné tenni a régészeti feldolgozómunka jelentős részét. Amennyiben helyet adnánk ezen törekvéseknek, akkor a régészeti kutatás számára a következők maradnának: tereprégészet (ásatások és azok előkészítése, beleértve a műemléki régészetet), régészeti topográfia (lelőhely-jegyzékek kataszterek, térképek összeállítása), tipológia és statisztika, trasszológia, archeometria. Ez ugyan nem kevés, de némileg valamiféle leszűkítettség és „öncélúság" árad belőlük. Ez lenne a régészettudomány végcélja a megismerés folyamatában? Valamiféle kulturológia ez, kultúrtörténeti aspektusban. Némileg még arra is emlékeztet ez bennünket, amikor a történelmi materializmus jegyében a régészetnek — a Szovjetunióban és Lengyelországban aláhúzottan deklarálva — az „anyagi kultúra" megismerését szánták a gyakorlatban. Kimaradt tehát az emberi szellemi tevékenységnek a tárgyiasult emlékeken keresztüli, de ugyanakkor az emberre mint alkotóra, létrehozóra utaló vizsgálat. Másszóval kimaradt belőle az ember és lényegében az embercsoportokra vonatkozó meghatározással élve, az etnosz is. A „... régészeti jelenségeket ethnikailag nem tudjuk/nem lehet pontosan értelmezni!"3 0 - mit értsünk itt a „pontosan" kifejezés alatt? Ne essünk bele abba a parttalan pesszimizmusba, melyet Jean Gobineau, francia író-filózófus-diplomata képviselt a 19. században (ő nyilván az, akit Bá-30 Bálint Cs.\ Az etnosz i. m. 334.
