Századok – 2008
VITA - Erdélyi István: A kutatás korlátozottsága és korlátozása. Hozzászólás Bálint Csanád tanulmányához II/463
Az írott források A történettudomány legrégebbinek tekintett forráscsoportját az írásos források jelentik. Természetesen mi is valljuk az omnium dubitandum esse elvet, de nem vetjük el az írásos források etnikai információit teljes egészükben, különösen ama szerzők műveit nem tesszük félre, akik személyesen is találkoztak az általuk leírt népekkel. Számunkra az a legfontosabb, hogy az eposzokra (népekre) vonatkozó, belőlük kihámozható reális tényeket megismerhessük. Bálint Csanád a magyar ethnikai tudat létét elismeri,24 sőt, az ethnogenetikai folyamatot is,2 5 ez alapvető. Ebből indulva ki, úgy véljük, hogy csökkenteni lehet az általa felvetett kételyeket. Ami a népek mitikus eredetmondáinak a kérdéskörét illeti, az sajátságos, de csak bizonyos értelemben használható tájékozódást nyújthat róluk, azonban ezek értékeléséhez speciális folklórtörténeti ismeretek és módszerek szükségesek, amelyekre most nincs módunk kitérni. Sommás elvetésük2 6 nem célszerű. Szembeállítva a régészeti forrásokkal, célszerű lesz később kitérnünk még a régészetet vádként illető historizmus terminusra is. Egészen sajátos kutatási terület az egyes népnevek eredetének a megállapítása, az ezzel kapcsolatos tengernyi vitára a szakirodalomban most nincs módunk részleteiben kitérni, jóllehet ez is gyökerében érinti az egyes etnikumok meghatározását. Bálint Csanád jól érzi, hogy kétségtelenül alapvetően fontos momentum lehet a népnevek kategóriája, azaz annak a feltárása — ha ez egyáltalán lehetséges —, hogy mit is takarhatnak az egyes elnevezések. Egyéb lehetőségre nem akadva, a kutatók, nem is egyszer, megragadnak bizonyos népnevek bűvöletében, és azok nyomvonalán próbálják az egyes népek ősi történetét, néptörténetét feltárni, nyomon követni. Az sem ritka, hogy csak szűklátókörűén veszik figyelembe azokat, mintegy fantomként próbálják görcsösen követni azok felbukkanását, és megpróbálják igazolni a rokon hangzású névalakok egymással való azonosságát (lásd a magyar etnonim, Madzsar Kuma-menti városnév, Matzaron egykori várnév, kazaksztáni magyjarok példáit). A kérdés gyökeres pontja az, hogy minden győzködés és erőfeszítés ellenére, a magyar etnonim eredete és jelentése sincs még megnyugtatóan tisztázva! Ide tartozik az epigráfiai emlékek kérdése is. A honfoglaló magyarok esetében azt kell hangsúlyoznunk, hogy mindössze két hiteles, korabeli emlékkel rendelkezünk, az egyik a Homokmégy-halomi, a másik az algyői kis rovásfelirat. Mindkettő csontlemezen maradt ránk. Szakszerű olvasatuk szerint valamilyen régi török nyelvű emlékekről van szó. Ezek nem lehetnek döntő bizonyítékok arra nézve, hogy „Árpád magyarjai" csak török nyelven beszéltek. Ám, ha mégis ezt az álláspontot fogadnánk el, akkor még legalább két-három egykorú, hiteles, egymással kölcsönhatásban állott emlékre lenne szükség annak kijelentéséhez, hogy honfoglalóink steppei török nyelvű nép voltak. Ilyen lehetne a törzsnevek sora, melyek közül hat (lehet) török. Mintegy „segédbizonyíték"-24 Bálint Cs.: Az etnosz i. m. 335. 25 Uo. 337. 26 Vö. uo. 293.
