Századok – 2008
VITA - Erdélyi István: A kutatás korlátozottsága és korlátozása. Hozzászólás Bálint Csanád tanulmányához II/463
valamiféle népirtást, beilleszkedésük és egybeolvadásuk a helyiekkel új etnikai fejlődési fokozathoz, az etnogenezis újabb lépcsőjéhez vezetett. A 9-10. századi magyar népet — részben egészen all. század legelejéig — sajátos ötvösművészet jellemezte. Alapjában véve ez ezüstművesség volt, jóllehet a drágább remekeket részben aranyozták is, és emellett arany alapanyaggal dolgozó ötvösök is működtek. Az olcsóbb bronzvereteket a kevésbé tehetősek vásárolhatták meg. Dolgozhattak a magyarok között keleti vándorötvösök, de emellett a keleti kereskedők révén hozzájuk került, sorozatban készült ötvöstárgyak alkotják fémleleteink többségét.16 Az ízlésvilág, a stílus, teljesen megfelelt őseinknek. Ennek jellege erősítette a korabeli etnoszt, őrizte annak sajátos jellegét. Erre volt társadalmi igény, amit a nem is csekély számban megtalált helybeli utánzatok és pótlások is bizonyítanak. Tehát még élt a steppei viselet — ami a hovatartozást külsődlegesen demonstrálta egymás között és ország-világ előtt egyaránt (a saját közösségekre nézve meghatározó jellegnek tartja Bálint Csanád is,1 7 de hát ezt keressük és igyekszünk magunk is kimutatni!) — és természetesen a már említett fegyverzet. Az ízlésvilágra történt utalással már céloztunk a korabeli társadalom szellemi vonásaira. Aki magyarnak vallotta magát a korabeli társadalomban, annak azt ki is kellett fejeznie szimbólumokkal, viselettel és nyelvvel egyaránt. Ennek egyik módja a temetkezés volt. Régészetileg erről tudunk talán a legtöbbet. A hagyományőrzők gondoskodtak arról, hogy milyen tájolású, szerkezetű, mélységű stb. legyen a sírgödör, milyen a koporsó (amiről nincs ugyan régészeti maradványunk) és a külső sírjelek (például az, hogy kurgánt nem emeltek a sírok felett), hogyan menjen végbe maga a temetés, milyen legyen a halotti tor és arról is, hogy mi kerülhet az eltemetendő mellé a sírba, és ott hová, vagy arról, hogy kinek jár a részleges lovas-temetkezés. Ez a másvilágra is kötelező magyar önkifejezés, a néphez tartozás elengedhetetlen része volt. Az emberi élet másik két fontos mozzanatáról, a születésről és a családalapításról régészetileg majdnem semmit sem tudunk, de a túlvilágnak szánt temetkezés részleteinek a rendkívüli fontossága magas szintű etnikai töltetről tanúskodik. A helybeliekkel való békés összetalálkozás és a meginduló egybeolvadás jeleként megjelentek a sírokban a hímes tojások, valamiféle sajátos ételmellékletek, a nomádoknál keleten a sírba soha be nem helyezett sarló, és még valószínűleg sok más, aminek nem maradt már nyoma számunkra. Megemlítve az etnikai meghatározás szempontjából oly fontos részleges lovastemetkezéseket, archeozoológai meghatározások alapján kiderült például az, hogy a (csekély számú) kora avar kori részleges lovas-temetkezésekkor, a torlók a lovak megnyúzásakor a combcsontokat ferdén vágták le, a honfoglalók viszont a térdízületnél választották le a lábszárcsontokat.1 8 A publikációk számbavételekor azonban kiderült az, hogy ebben az esetben is igen-igen kevés a jó megfigyelés és részletes dokumentálás a sírok esetében. 16 Mesterházy Károly. A honfoglaló magyarok művészete és az abbaszida művészet. Századok 132. (1998) 129-159. 17 Bálint Cs.: Az etnosz i. m. 328. 18 Vörös István 2006. évi előadása a Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesületben, Budapesten.
