Századok – 2008

VITA - Erdélyi István: A kutatás korlátozottsága és korlátozása. Hozzászólás Bálint Csanád tanulmányához II/463

zelte. Tette ezt annak ellenére, hogy a Kárpát-medencében a jövevény magyarság társadalmi tekintetben nem valamiféle őstársadalmi formációt képezett, hanem jelentősen tagolt volt (könyve egyébként a régészeti emlékek mellett a magyar népi hagyomány kincsre épült, amit a szerző jól ismert). A honfoglaló magyarok régészeti emlékeinek jelentős része a steppei arisztokráciához, a törzsi és a nemzetségi vezetők köréhez kapcsolódik. Ugyanekkor, a szegényes sírmellékletekkel jellemezhető, de azonos sírrítussal eltemetett személyek (az ín-ség tagjai) emlékei arról tanúskodnak, hogy meghatározott egységként jellemezhető népességgel van dolgunk a vizsgálat során. A honfoglaló magyar nép azonban már bejövetelekor is „tartalmazott" velük együtt bejött más népelemeket, kavarokat stb. Ezen kívül azt is tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság társadalma rétegekre oszlott. Ismerte a rabszolgaság intézményét is, de mivel a nomád állattenyésztő gazdálkodásban ennek a társadalmi rétegnek nincs jelentős szerepe, a rabszolga a 9-10. században inkább kereskedelmi cikket jelentett számukra. A másik oldalon pedig, amint már említettük, írásos forrásaink és a régészeti emlékek együttesen igazolják azt, hogy a honfoglalók között is megtalálhatók voltak a steppei arisztokrácia képviselői, azaz a vezérek (törzsfők), a nemzetségfők. A magyarság etnogenezisében (nép-formálódásában) lépcsőfokokat tudunk megkülönböztetni. Ezek egyike a honfoglalással kezdődik, majd all. századdal újabb fokra lépett a népünk, a „magyar etnikum". A 10. század jellemzői voltak az akkor még élő steppei hagyományok, a legelőváltó állattenyésztő gazdálkodás itteni lehetőségei által meghatározott keretek között. A vizekben gazdag tájak dús és változatos füvű steppréteket kínálták. Ezt kiválóan egészítette ki a helyben talált, jobbára különféle szláv nyelveken beszélő és az avar-utód néprészek komplex, letelepült, állattartóföldművelő gazdálkodása, amely egyúttal példát mutatott a magyaroknak jövőjüket illetően. (Talán az avarok jelentős szerepére utalhat az a nyugati megjegyzés, hogy „magyarok, akiket korábban avaroknak neveztünk"?) Az első itt töltött rövid évszázad árucseréje, a helybeliek terményadója az új urak számára komoly gazdasági alapot nyújtott ugyan, de a részben politikai kezdeményezések nyomán szervezett és lebonyolított nyugati kalandozások hasznát jelentették egyelőre az onnan hazahozott javak is, miközben a kint harcoló seregtesteket nem kellett élelmezni. Komoly megterhelést jelentett viszont a felszereléssel és nagyszámú lóval való ellátásuk. A hadifelszerelésben a legjelentősebb volt a vas- és acélfegyverek előállítása, melyhez nagy szakértelem, sok nyersanyag és faszénnek való fa is kellett. Minden valószínűség szerint a vasművességbe bekapcsolódtak az avarságból leszármazott mesterek. A fegyverek, csakúgy, mint sok más, önmagukban nem rendelkeznek minden esetben magyar etnikai töltettel, főleg akkor nem, ha nem magyar mesterek készítették őket és nem „magyarok" olyan értelemben, ha formai eredetüket vizsgáljuk. Ám „magyar fegyverek"-ké váltak, amikor harcosaink használták őket. A lakóházak tartószerkezetét készítő ácsok az új hazában újabb fafajtákkal ismerkedtek meg, amelyekkel nyílván a helyben talált „őslakosság" mesterei ismertették meg a magyarokat. A fazekasok is jobbára a helyiekből kerültek ki, akik ismerték a helyi agyagokat. Mivel a honfoglaló magyarok nem rendeztek új országukban