Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Gulyás László Szabolcs: Középkori mezővárosi foglalkozásneveink forrásértékéről II/437
A legnagyobb kritikusa ennek a módszernek Fügedi Erik volt, aki két 15. századi soproni adójegyzékkel kapcsolatosan foglalkozott a kérdéssel. Szerinte, ha pusztán a név utal a kézművességre, az nem elég, csak akkor lehetünk biztosak a név és a foglalkozás összefüggésében, ha emellett még okleveles forrás is alátámasztja ezt. O már a 15. század közepére nézve sem tartotta helyesnek forrásként való felhasználásukat.1 5 Ha áttekintjük az összefoglalt véleményeket, akkor láthatjuk, hogy sem a nyelvészek, sem pedig a történészek körében nincs összhang a kérdés megítélésében. Ennek ellenére a történettudósok jelentős része felhasználta a kézműves neveket, mint a középkori foglalkozási viszonyok forrását. Bár a mezővárosokban az ipari és mezőgazdasági termelés a 15. században még nem különült el teljes mértékben, és ez megnehezíti annak eldöntését, hogy az ilyen tevékenységet folytató polgár elsősorban agrár- vagy kézműves jövedelemből tartja-e fenn magát, többen is vontak már le különféle következtetéseket a személynevek alapján a kézműiparra és annak társadalmi hátterére vonatkozóan.1 6 Bácskai Vera véleménye szerint a kézművesek nemcsak a középréteg vagyonosabb csoportjába tartoztak, hanem rendszeresen szerepeltek a mezővárosok tanácsaiban is, mégpedig a lakosságon belüli arányuknál nagyobb mértékben. Ez annyit jelent, hogy egy iparosnak nagyobb esélye volt bejutni a magisztrátusba, mint egy csak agrártevékenységből élő polgártársának.1 7 A kézművesek egy részének kiemelkedő egzisztenciája nemcsak a mezővárosoknál, hanem a nagy kereskedővárosoknál is megfigyelhető. Ezekben a legjövedelmezőbb iparágaknak két csoportja különíthető el. Egyik a közhasználati cikkeket előállító élelmiszeripari és a ruházati iparágak csoportja, így többek között a pékek, vargák, tímárok, szabók, szűcsök és leginkább a mészárosok vehetők ide. A másik csoportjuk, amelyik még ennél a körnél is gazdagabb, nem a mindennapi szükségletekkel áll kapcsolatban, hanem éppen ellenkezőleg, a fényűzéssel. Ide olyan luxuscikkeket termelő szakmák tartoznak, mint a szobrászat, képfaragás, fegyverkészítés és a legjellemzőbb: az ötvösség.1 8 A városok 10 Fügedi Erik: Középkori várostörténetünk statisztikai forrásai. Történeti Statisztikai Közlemények 1. (1957: 1.) 61. és 1. (1957: 2-4.) 32. 16 Hogy csak néhány példát említsünk, Szombathely középkori történetének összefoglalásakor követte ezt a módszert Zágorhidi Czigány Balázs (Zágorhidi Czigány Balázs: A püspöki mezőváros. In: Savaria-Szombathely története a város alapításától 1526-ig. Szerk. Engel Pál. Szombathely 1998. 158-162.). Moháccsal kapcsolatosan alkalmazta Koszta László (Koszta László-. Az Árpád-kori halászfalutól a püspöki mezővárosig. In: Tanulmányok Mohács történetéből. A település fennállásának 900. évfordulójára. Szerk. Odor Imre. Mohács 1993. 22-28.). A sárvári uradalom középkorvégi jobbágyneveit még nem tartja öröklődőnek, így felhasználja ilyen következtetések levonásához Érszegi Géza (Érszegi Géza: Középkor. In: Sárvár monográfiája Szerk. Horváth Ferenc. Szombathely 1978. 141-148.). Elfogadja a neveket foglalkozásra utaló forrásként Petrovics István és Kulcsár Péter is (Szeged története I. A kezdetektől 1686-ig. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1983. 397-398. és 460-473.). Utal az ilyen nevek forrásértékére Bándi Zsuzsanna (Bándi Zsuzsanna: Körmend a középkorban. Körmend 1987. [Körmendi Füzetek 60.]) stb. 17 Bácskai Vera számos példát is említ a fentiekre vonatkozólag, 1. Bácskai V.: Mezővárosok i. m. 112., illetve Bácskai V.: Önkormányzat i. m. 17-19. O, mint már mondtuk, abból indult ki, hogy a kézműves nevek a személy foglalkozására utalnak. így tehát ez a megállapítása nem elsősorban a kézművesekre, hanem az ilyen nevet viselőkre vonatkozóan tekinthető érvényesnek. 18 Szűcs J.: Városok i. m. 67-68.
