Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Gulyás László Szabolcs: Középkori mezővárosi foglalkozásneveink forrásértékéről II/437
esetében a kézművesek anyagi hátterére jó példa az a Brassó Quartale Portice városnegyedéről fennmaradt 1475. évi adójegyzék, amely a királyi taxaval kapcsolatosan készült. Granasztói György, aki ezt a forrást statisztikai módszerrel feldolgozta, a lakosságot a fizetett adó alapján négy csoportba osztotta. Az egyes kategóriákon belül a kézművesség arányát is vizsgálta, s ez alapján arra az eredményre jutott, hogy a legszegényebbek között, a 4. kategóriában a legkisebb a súlyuk, mindössze 17,5%, míg a leggazdagabb, 1. kategóriában ez az arány bő 20%. A legmagasabb arány az ez alatt lévő „közepes-vagyonos" rétegben figyelhető meg, mégpedig 39%. A 3. „szegény-közepes" kategóriában arányuk 33%-ot tesz ki. Látható tehát, hogy a kézművesek jelentős része a jómódú polgárok körében keresendő, ami nyilvánvalóan foglalkozásukkal állhat kapcsolatban.19 Egy mezővárosban, ahol a lakosság legjelentősebb része agrártevékenységből tartotta fenn magát, a kézművesek nyilván még nagyobb szerepet játszhattak a vezetőrétegen belül. Úgy tűnik, hogy a foglalkozásnév viselése — azaz: valós kézműves tevékenység (?) — és a település tanácsában való részvétel között egyfajta, logikailag is könnyen belátható összefüggés állt fenn: 1. a kézművesek a mezővárosok népességének vagyonosabb rétegéhez tartoztak, különösen akkor, ha a néhány igazán jól jövedelmező szakma valamelyikét űzték; 2. mivel a mezővárosi és városi tanácsokban a közösség legjobb egzisztenciával bíró és legbefolyásosabb személyei vettek részt, ezek között nagy szereppel kellett bírniuk a kézműveseknek is, vagy legalább is egy szűk rétegüknek. Megoldást jelenthet a foglalkozásnevek történeti forrásértékének megállapítására, ha a fenti összefüggést felhasználva egyfajta kontroll alá vetjük jobbágyi foglalkozásneveinket. Ha feltételezzük, hogy ezek az állítások megfelelnek a valóságnak, akkor egy olyan törvényszerűséghez jutunk, amely, ha nyilvánvalóan nem is lehet perdöntő ebben a bonyolult kérdésben, de talán némi adalékot szolgáltathat a foglalkozásnevek forrásértékére vonatkozóan. Keresni kell egy olyan forrásbázist, amely aránylag nagy számú mezővárosi polgár nevét tartalmazza és velük kapcsolatosan azt is közli, hogy közülük ki tölt be bírói, vagy esküdti címet és ki nem. Ha a foglalkozásnéwel megnevezett személyek nagyobb arányban képviseltetik magukat saját körükből a tanácsban, mint a nem foglalkozásnevet viselők, azaz könnyebben kerülnek a magisztrátus tagjai közé, akkor annak minden bizonnyal az lehet az oka, hogy a fentiek értelmében valóban valamely kézműves foglalkozást gyakorolhatták. Ugyanilyen eredményt mutat, ha a tanácsbeli helyekből nagyobb arányban veszik ki a részüket, mint amit a városban elfoglalnak.2 0 Ez esetben a foglalkozásnév tényleg elfogadható a mesterségre vonatkozó forrásként. A megfelelő anyag kiválasztása azonban nem tűnik egyszerűnek. Mezővárosi polgárságról és jobbágyságról számos összeírás maradt fenn, főként a kö-19 Granasztói Gy.: Brassó i. m. 397-398. Ő Bácskaihoz hasonlóan szintén a nevek alapján vette iparosnak az egyes személyeket. Eredményei tehát gyakorlatilag a kézműves nevet viselő polgárok anyagi helyzetére vonatkoznak. Megállapítása így talán még nagyobb figyelmet érdemel. 20 Persze az sem elképzelhetetlen, hogy esetenként a tanácstagságukat eredményező egzisztenciájukat apjuknak köszönhették, aki valóban kézműves volt, de már csak a nevét adta át gyermekeinek. A tanácstagság azonban közvetve így is a foglalkozással áll kapcsolatban.
