Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - „... A háború szolgálatában" Főszerkesztői értekezletek 1942. szeptember 22.-1943. augusztus 25. (Ism.: Róbert Péter) I/239

in. Az egyes lapok hozzáállása különböző volt. Akadtak közöttük baloldaliak is, a szélsőjobboldali újságok példányszáma pedig alacsonyabb mint az olvasók által megszokott és kedvelt liberális, ahogy akkor mondták, „zsidó" lapoké. Jellemző a szélsőjobboldali lapok stílusára, hogy a háború elején a magyar vezérkarhoz beosztott német tiszt panaszkodott, hogy a magyar sajtó mindig „túllovagol a célon és győzelmeket harangoz be, amikor még jóformán meg sem kezdődött az ütközet". (79. o.) Az értekezletek előadói igyekeztek kisebbíteni a kétségbevonhatatlan voronyezsi vereséget és hangsúlyozni a magyar honvédség egyhetes helytállását. Nem javasolták a sebesültekkel készített kórházi interjúkat sem, mondván, a lábadozónak „esetleg még lázálmai vannak, mindent sokszorosan felnagyítva ad vissza". Állandóan szóba kerültek az egyes cikkek ellen emelt német kifogások is; pl. azok, amelyben kérték, hogy a lapok haditudósításai ne közöljenek helységneveket, mert ezekből az ellenség is tájékozódhat. Berlinnek egyébként sem tetszett a magyar sajtó irányvonala: Kállay Miklós visszaemlékezéseiben említi, hogy Németországban és a megszállt országokban betiltották a magyar sajtótermékeket, még a jobboldali lapokat is. Nagy teret kapott a tájékoztatókon a magas stratégia, és gyakran taglalták a semlegességéért ekkoriban — burkoltan — irigyelt Törökország esetleges hadba lépését. A sajtó irányítói elsősorban mégis a környező országokkal foglalkoztak, s ismételten megállapították, hogy a szövetséges Romániával kifejezetten rossz, Szlovákiával valamivel jobb a magyar kormány viszonya. Már felmerült a félelem, hogy a Szovjetunió a háború után a románokat pártolja majd határkérdésekben, hiszen „az oroszok nem nagyon szeretnek bennünket". (105.) Az értekezleteken ugyanakkor elismerték a „kétségtelenül nagy szovjet teljesítményeket". (256.) Figyelemmel kísérték az emigránsok politikai tevékenységét is. Károlyi Mihályról leplezetlen gyűlölettel, Eckhardt Tiborról mérsékelt távolságtartással nyilatkoztak. Nagyon gyakran említették viszont Edvard Benest, akinek amerikai útjáról Szvatkó Pál külön cikket írt a Reggeli Magyarország számára. Mint ismeretes, az ő háború utáni rendezésre vonatkozó és már ekkor a szövetségesek elé terjesztett tervei (határok, felvidéki magyarok kitelepítése) — amelyekről a magyar lapok hitetlenkedve számoltak be — később nagyrészt valóra váltak. Szóba kerültek egy teljesen másfajta „emigráció" tagjai, mégpedig az újvidéki razzia felelősei és a szintén német területre szökött nyilas vezetők is: „Sütő, Kovarcz et consortes", ahogy az 1943. június 4-i dokumentum megvetően írja. (234.) Kevesebb szó esett a tájékoztatókon a faji diszkriminációról. Úgy tűnik a kormány nem szívesen nyilatkozott a zsidóellenes jogszabályokról, nem is szólva a hadiesemények során előforduló súlyos atrocitásokról (újvidéki „razzia", munkaszolgálatosokkal szembeni kegyetlenkedések). Már az első dokumentum (1942. szeptember 22.) rögzítette a miniszterelnök megjegyzését, miszerint „a zsidókérdést a nemzet szempontjából kell nézni és úgy is kell megoldani, nem pedig az egyesek elhelyezkedési szempontjából [...] Azt nem nevezi megoldásnak, hogy ha a zsidókérdés körüli követelőzés addig megy például, amíg bizonyos zsidók által betöltött állásokba keresztények ülnek [...] a parasztság éppúgy űzi a láncolást [a feketekereskedelem egy fajtája — R. P], mint ahogy a zsidók űzték". (42.) Ezekkel a szavakkal Kállay Miklós bizonyos formában beismerte a zsidótörvények erkölcstelen és haszontalan voltát. Míg hivatali ideje első hónapjaiban antiszemita retorikát alkalmazott — 1942. április 20-i beszédében még a zsidóság jövőbeni teljes kitelepítését is felvetette —, ez elsősorban Berlin s részben a magyar közvélemény „megnyugtatását" célozta. Visszaemlékezéseiben Kállay így ír erről: „Nagyon gyakran megesett, hogy látszatengedményeket kellett tennünk, nehogy nagyobb baj következzék be, egész politikánk jusson bajba... Főleg a zsidókérdésben voltunk kénytelenek efféle kompromisszumokat tenni: a zsidókról mindig akkor írtak nálunk a legellenségesebben, amikor a leghatározottabban elutasítottuk a németek kívánságát, hogy hozzunk a zsidók elleni megszorító intézkedéseket. Az én legantiszemitább beszédem is akkor hangzott el, amikor elutasítottam azt a más és más formában már harmadszor megismételt német követelést, hogy tegyük kötelezővé a sárga csillag viselését, zárjuk gettóba a zsidókat, s adjunk németországi munkára háromszázezer zsidót." Néhány sorral lejjebb pedig idézi a sajtónak e tekintetben adott instrukciót: „A zsidókérdésben hozott intézkedéseket fait accompli-nak kell tekinteni, de minden további követelést mint indokolatlant el kell utasítani. Szigorú elvünk, hogy a zsidókérdés megoldása kizárólag kormányzati feladat, melyet háborús viszonyok között nem befolyásolhat pártpolitika, hangulatkeltés vagy sajtókampány." (Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944. Egy nemzet küzdelme a második világháborúban. Szerk. Antal László. Budapest, Európa-História, 191. II. köt., 114-115.) Szervezetileg a háborús propagandát a Vezérkari Főnökség egyes osztályai irányították: a VKF-2, valamint a VKF-6 nemzetvédelmi és propagandaosztály, amely Kádár Gyula vezérkari