Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Magda Adám: The Versailles System and Central Europe (Ism.: Borhi László) I/236

nűleg előre nem látott következménye volt. Ádám Magda Franciaországra terheli Csehszlovákia magára hagyásának morális felelősségét, de pontosan az ő kutatásai világítanak rá arra, hogy balsorsát Prága jelentős részben maga idézte elő. Különösen fontos tanulsága a francia-csehszlovák viszonyt feltáró tanulmánynak, hogy a kis államok gyakran képesek voltak kivonni magukat a nagyhatalmak, saját patrónusaik akarata, ellenőrzése alól, hogy saját hatalmi ambícióikat megvalósíthassák. Különösen igaz volt ez a királypuccs idején Csehszlovákiára — bár 1919-ben Románia is megtette ezt Magyarország önkényes megszállás alatt tartásával —, amely láthatóan regionális vezető szerepre törekedett. A szerző kimutatja, hogy a kisantant sem francia kezdeményezés volt, hanem kifejezetten Párizs akarata ellenére hozta tető alá Benes. Prága nyilván önérdeke ellen cselekedett, amikor hatalmi törekvései miatt kirekesztette a szövetségi rendszerből a térség kulcsállamát, Lengyelországot. Ádám Magda tanulmánykötete az elszalasztott lehetőségekről is szól. Ezekből sok volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia megmenthette volna magát, ha az Egyesült Államok hadba lépése után ránéz a térképre és magára hagyja német szövetségesét, hiszen az antant szinte a végsőkig kitartott a monarchia területi egységének a fenntartása mellett. De érvényre juthatott volna Wilson elnök elképzelése a Monarchia föderatív alapon történő átszervezésére, ami már az akkor gazdaságilag életképtelennek tartott kis államok helyett gazdaságilag ésszerű méretű, tehát politikailag is életképesebb formációt hozott volna létre. A mérsékelt magyarországi politikai erőknek kedvezett volna, ha a határkijelölésnél a wilsoni etnikai elveket is érvényre juttatják a stratégiai és gazdasági megfontolások mellett és legalább részben gátat szabnak a győztesnek nyilvánított utódállamok szinte korlátlan területszerzési ambícióinak. Ezen a ponton elmondható, hogy Ádám Magda feltárja az esetlegesség szerepét is a trianoni határok megrajzolásában. Rámutat, hogy a francia politika másként alakult volna, ha a britek, illetve az amerikaiak kiállnak a francia biztonság szavatolása mellett. Ha ezt nem tagadják meg, Clemenceau nem építette volna kelet-európai politikáját a győztes államok kizárólagos támogatására a keleti biztonság érdekében. Folytatva a sort, elszalasztott lehetőség volt, amikor Lloyd George állásfoglalása ellenére is szankcionálták a magyar határokat, holott kiderült, hogy Magyarországtól olyan területeket vettek el, amelyeket soha, senki sem tervezett. Pedig világos volt, hogy ez a rendezés kiváltja majd a német és a magyar revizionizmus összekapcsolódását. Ekkor a francia politika még nem volt kőbe vésve, hiszen Millerrand és Paléologue a brit és olasz hatalmi törekvések ellensúlyozására Magyarországot is be akarta vonni helyi szövetségeseinek körébe. Ádám elemzése arra utal, hogy a magyar-francia tárgyalások jó részt kölcsönös félreértéseken alapultak: Párizs gazdasági törekvéseit nem támasztotta alá olyan politikai engedményekkel, amelyeket Budapest elvárt volna, bár ez az ellentmondás egy darabig rejtve maradt. A kötet talán legkiemelkedőbb tanulmánya ezt a kérdést mutatja be. Elszalasztott esélynek lehet minősíteni a különböző, a szerző által alaposan körüljárt integrációs tervek kudarcát, ami arra utal, hogy ami egyszer összetört, mint Humpty-Dumpty Alice csodaországában, nemigen lehet újra összerakni. Az utolsó kihasználatlan lehetőség a harmincas évek végén történt. Ekkor a hitleri politikával szemben még ellenállást tanúsító Magyarország közel került ahhoz, hogy kiegyezzen a szétesőfélben levő kisantanttal. A kísérlet a kisebbségi politikán bukott el, szinte logikus folyományaként a korábbi két évtized belpolitikai irányvonalának, melynek során a kisantant országok nemzeti kisebbségeiket inkább semlegesíteni, semmint megbékíteni akarták. Mire a bledi megállapodás megszületett késő volt: Hitler már követelte a magyar részvételt Csehszlovákia megszállásában. A szerző külön tanulmányt szentel a második világháború kirobbanása egyik kulcs mozzanatának, a müncheni konferenciának. Rámutat, hogy Hitler nem Budapest ellenállása miatt állt el a csehszlovák kérdés fegyveres megoldásától - ami egyébként a szíve szerinti eljárás lett volna. A szélsőjobboldali politikai erők és a német befolyás előretörésével azonos oldalra került Románia és Magyarország, bár a szó valódi értelmében nem szövetségesként. A tanulmánykötet elemzi, hogy a két szomszédnak miért nem sikerült úrrá lennie az ellentéteken a közös fenyegetés árnyékában sem, bár a román-magyar közeledésre mindkét fél részéről történt kísérlet. A királypuccs idején Bukarest óvatosabban politizált, mint Prága és még a két ország uniójának is akadtak támogatói. A magyar-jugoszláv viszony mindvégig az olasz külpolitika foglya volt és Róma pillanatnyi érdekek alapján sürgette, illetve akadályozta a megegyezést, miközben saját erejéből képtelen volt a német behatolás ellensúlyozására. A kötet hiányosságaként két szempont nevezhető meg. Egyrészt, nem nagy számban, de maradtak szövegszerkesztési hibák. Súlyosabb probléma, hogy a 16 csokorba gyűjtött, eredetileg