Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Option Europa. Deutsche, Polnische und Ungarische Europapläne des 19. und 20. Jahrhunderts Der Europa-Gedanke in Ungarn und Deutschland in der zwischenkriegszeit (Ism.: Nils Müller) I/228

Aisthesis, 2004.) A 20. században különböző két — regionálisan eltérő — korszakhatárt állapítottak meg. A német nyelvű térségben a cezúra 1933, Közép-Kelet-Európa számára 1945 lett. Az esszékötet (I. kötet) a három vizsgált régióval kapcsolatban tartalmaz egy-egy bevezető szöveget, illetve négy esettanulmányt az egyes aspektusok tárgyában. Heinz Duchhardt áttekintése a német nyelvű forrásokról (I. kötet, 15-42.) a Napóleon centralisztikus Európájával való korai konfliktus során létrejött tervekkel nyitja meg a sort, amelyek a nemzeti egység követelését a hatalmi egyensúly eszméjével kapcsolják össze. A 19. század populáris szövegei a kutatók előtt jól ismert Mitteleuropa-fogalom keretein belül a német uralom alatti rész-Európa gondolatát hirdetik. A Német Birodalom létrejöttét követően a szerzők látóköre is kitágult és Németországnak, illetve Európának a világban elfoglalt helyére is kiterjedt. Fejlődött az érvrendszer is - „az inkább belpolitikailag motivált, az egységállam vágyából táplálkozó Európa melletti védőbeszédtől az európai kontinens globális elsőbbségéért való, a hatalompolitikai szempontokat figyelembe vevő aggodalomig" (I. kötet, 22.) eljutva. Ebben a kontextusban a „sárga veszedelem" jelszavának különleges funkciójához kapcsolódik Duchhardt egyik tanulmánya (I. kötet, 205-214.). Ehhez képest a kötet röviden tárgyalja a két világháború közötti időszakot, amely pedig az Európa-fogalom további népszerűsödését hozta magával, például a rendkívül aktív Páneurópa-mozgalom révén. A lengyel forrásokat Wlodzimierz Borodziej, Btazej Brzostek és Maciej Górny (I. kötet, 43-134.) mutatja be a kötet legnagyobb szabású esszéjében. A 19. században Lengyelországban is vita tárgya lett, hogyan lehetne megvalósítani a beteljesületlen nemzeti kívánságokat a föderációs tervek kerülőútján. A tanulmány a lengyel szövegek különös sajátosságaként követi nyomon az Oroszországgal fennálló konfliktust. 1830-1831 után a központi motívum az újjáéledő „Rzeczpospolita" és a megújított középkori föderáció Litvániával, a célja pedig Közép-Kelet-Európa népeinek védelme a keleti despotikus szomszéddal szemben. Ez az eszme a két világháború között a szovjet és német veszély árnyékában továbbra is fennmaradt az „Intermare", azaz a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő védelmi szövetség terv formájában. A szerzők tág teret szentelnek a II. világháború időszakának és a háborút követő időszak bemutatásának. Amikor már „a Szovjetunió fordulatát az expanzív politikával szemben [...] lehetetlen volt észre nem venni" (I. kötet, 115.), a lengyel emigráns politikusok ismét felkarolták a közép-kelet-európai föderáció régi eszméjét. A 19. század végén néhány lengyel szerző megpróbálta kulturális és fajelméleti érvek felhasználásával kizárni Oroszországot Európából. Ezzel kapcsolatban új felismeréseket tartalmaz Maciej Górny tanulmánya (I. kötet, 187-203.) Frantiszek Duchinski és Stefan Buszczynski elméleti gondolkodók írásairól, akik „a határokat nem a fegyverek, hanem a tudomány erejével" kívánták „megállapítani" (I. kötet, 198.). Az oroszokat mint „turáni", „alsóbbrendű" népet megkülönböztetik a szlávoktól, akiknek — Lengyelország vezetésével — Európa megújítását jelölték feladatul. Ők tehát Lengyelország európai identitásáért harcoltak, méghozzá a tudomány részéről hamarosan diszkreditált népiségkutatás eszközével. Romsics Ignác Magyarországról szóló írása (I. kötet, 135-165.) elején megállapítja, hogy ott „a 19. században egyetlen megalapozott és átfogó Európa-terv" (I. kötet, 136.) sem született. Ehelyett a regionalizmus uralta a politikai gondolkodást. Kossuth, Wesselényi vagy Táncsics írásai dunai föderációkat vázoltak fel, amelyek egyúttal Magyarország saját nemzetállami felelősségét kívánták erősíteni, és föderatív megoldásokkal, magyar vezetéssel igyekeztek a soknemzetiségű régió problémáit enyhíteni. A „nagyzási hóbortban szenvedő szerzők" (I. kötet, 150.) nagymagyar terveire az I. világháborút követő trianoni kijózanodás volt a válasz: Ezután még az 1918-as határok helyreállítása sem tűnt reálisnak. A közvélemény alig méltatta figyelemre a különböző fantáziadús terveket, mint például Pásztor Józsefét, aki Európát 4-8 millió lakost átfogó egységekből kívánta újra „összerakni", vagy Újhelyi Nándor elképzelését, aki az Európai Egyesült Államokat részvénytársaságként tervezte megszervezni. A demokratikus formában egységesülő Európa tervezete inkább a magyar emigránsokat foglalkoztatta. Romsics végül Jászi Oszkár The United States of Europe (1934) című munkájával zárja az áttekintését. Magyarországon akkoriban népszerű volt a Varga Gergely (I. kötet, 215-228.) által elemzett — és pozitív tartalommal rendelkező! — „turanizmus", amely Európától némileg eltávolodva Ázsiára irányította figyelmét. Ekkor egészen Japánig tekintve konstruáltak etnikai rokoni kapcsolatokat, hogy a pángermán vagy a pánszláv „népcsaládokkal" szemben saját leszármazási közösséget tudjanak szembeállítani. Ennek semmi köze nem volt a kimunkált Európa-tervekhez, mégis érdemes elolvasni a korra jellemző nagytérségi gondolkodást megvilágító írást. Az esettanulmányokat Malgorzata Morawiec Svájc, mint európai integrációs modell (I. kötet, 167-186.) című tanulmánya teszi teljessé, méghozzá azon meglepő megállapításával, hogy