Századok – 2008

KISEBB CIKKEK - Fenyő István: Eötvös és Lamennais I/183

retetre alapozná a jövőt, mint Lamennais. „...miként az isteni gondviselés egy messze terjedő faként az egész emberi nem felett terjeszti ágait" - kezdi fejtegetéseit A zsidók emancipációjában (1840). A zsidókat be kell fogadni e hazába, s akkor ők is hazájuknak fogják érezni azt. A polgári haza- és nemzetfogalmat, mint a létesítendő új társadalom alapját Eötvös fejezte ki legplasztikusabban a reformkor évtizedeiben. A haza szerinte „...Azon hely, melyen magunkat szabadoknak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágozása boldogságunk, jövője reményünk"; „.. .honszeretet soha szolgák erénye nem vala"; „Csakha mindenkit ki a hon határai között él, az alkotmány áldásaiban részesítünk, gerjeszthetünk honszeretetet." A zsidók emancipációja foglalata annak, hogy Eötvös rátalált reformer hivatására, s nemcsak ez üldözött néposztály egyenjogúsítását tekinti feladatának. Olyan eltökéltség és közéleti dinamizmus érzik szavaiban, amely 1848-ig mutat előre: „...Emberi feladatunk segíteni mindig, hol segíthetünk, enyhíteni minden szenvedést, magunkhoz felemelni minden elnyomottat, helyrepótolni minden igazságtalanságot"; „...ha egyszer a nemzet jobbjai egy dolog igazságáról meggyőződtek, nincs erő, mely létezését többé gátolhatná"; „...Minden, mit az igazság megkíván, végre történni fog; de siettethetjük a pillanatot, melyben a jó történik". 1839 novemberében az a feladat jutott osztályrészül Eötvösnek, hogy emlékbeszédben elevenítse fel a fiatal írók mesterének, Kölcsey Ferencnek alakját. Oly módon tette azt, hogy a magyar költő arcképén Lamennais vonásai is átderengenek. Kölcsey úgyszintén az önzetlen emberszeretet, a jövőépítés, az egyetemesség példaképévé válik Eötvös tollán. Amit róla kiemel, az akár a l'Avenirhen is megjelenhetett volna: „...ha valaha volt, ki az önzés szűk körén túlemelkedve, célul csak nemzete javát tűzte ki magának"; „Kinek szívét arra alkotá a természet, hogy szeressen, azt nehéz csapások érhetik, de semmi sem foszthatja meg attól, ami őt szeretni készti... költővé tevé őt a szent szeretet"; „...ő eltűnhet, de nem a mag, melyet elhinte"; „...a nehéz munkában, melyben századunk egy jobb jövő után törekszik"; „...e föld nem egyeseknek, hanem az egész emberi nemnek élvezetére adatott, oly elvekért fáradott, melyeket a jövő kor létesíteni fog." Akad naivság Eötvös ekkori röpirataiban, mint ahogyan Lamennais műveiben is, sőt lelkében is volt akkor, amikor 1832 nyarán társaival együtt XVI. Gergely pápa elé járult. De Eötvös már a pápai visszautasítást is ismeri, azt, hogy Lamennais-nek s általában az igazság híveinek üldöztetéssel kellett szembenézniük. Ennek a válságnak, magáramaradottság- és kiúttalanság-tudatnak tükre A karthausi. Eötvös regényében már az egyik legfőbb helyszín, a karthausi kolostor emlékeztet Lamennais egyházi hivatására, s a mű eszmei-szellemi alapszövete is a francia abbé dilemmáival foglalkozik. A magyar író Párizsban szintúgy saját szemével láthatta, mit eredményezett a legutóbbi forradalom, volt-e haszna a változásoknak, s eltöprenghetett a „hogyan tovább?" kínzó problémáján. Ekkori lélekállapotát a regény főkérdése tükrözi leginkább: „...kinek lelkét soha nem veré fel nyugalmából a nagy kérdés: miért élt? az talán megelégedhetik". Egész nemzedéke őrlődését szólaltatta meg, amikor