Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Janek István: Mindszenty József tevékenysége a felvidéki magyarok megmentéséért 1945-1947 között I/153
és magyarok, valamint a cseh és a szlovák nép árulóinak és ellenségeinek megbüntetéséről rendelkeztek. Az első konkrét magyarellenes intézkedésekre 1945. május első napjaiban Pozsonyban került sor. A „háborús bűnösnek" kikiáltott pozsonyi magyaroknak családtagjaikkal együtt azonnal el kellett hagyniuk a lakásukat, ahová a csehszlovák hatóságok rögtön szlovák nemzetiségű családokat költöztettek be. Az érintett magyarok sokszor csak akkor szereztek tudomást a kilakoltatásról, amikor a hatóságok emberei megjelentek lakásukon. Voltak, akiket a vasárnapi istentiszteletről visszatérve nem engedtek be otthonukba. Szlovákia területén az így összegyűjtött magyarokat (számuk elérte a húszezer főt) internálótáborokba zárták, ezek felszámolása csak 1946-ban fejeződött be. A táborokból nem térhettek vissza otthonukba, szabadulásuk után más községekben jelöltek ki nekik lakást. Gyakran előfordult, hogy ezeket is kiigényelték a helyi szlovákok, így a magyarok újra gyűjtőtáborba kerültek - mindez akár kétszer-háromszor is megtörténhetett egy-egy családdal. A kilakoltatáskor rendszerint csupán egy ötvenkilós csomagot vihettek magukkal, minden más ingóságukat kötelesek voltak régi lakásukban hagyni. A pozsonyi akcióval egyidejűleg Szlovákia-szerte megkezdődtek a letartóztatások, internálások. Ennek következtében a felvidéki magyarság közül 38 458 fő hagyta el Csehszlovákiát.1 1 1945. július 3-án a csehszlovák kormány jegyzékben követelte a szövetséges nagyhatalmaktól két és fél millió német és négyszázezer magyar áttelepítésének jóváhagyását. A magyarok többségének átadását a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal kívánták megtárgyalni, szerintük ugyanis 345 ezer szlovák élt Magyarországon, akik lakosságcsere útján Szlovákiába kívántak települni. A kassai kormányprogram megvalósítását célzó intézkedések közül a legkíméletlenebb rendelet az 1945. augusztus 2-án megjelent úgynevezett 33-as köztársasági elnöki dekrétum volt, amely a kollektív felelősség elve alapján a németekkel együtt a szlovákiai magyarokat is megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól. Ez a dekrétum — a korábban semmisnek nyilvánított müncheni szerződés, illetve első bécsi döntés semmisségének ellenére — megtagadta a visszanyert területeken élőktől a csehszlovák állampolgárságot, mi több, azokat a németeket és magyarokat is megfosztotta állampolgárságuktól, akik 1938 után is Csehszlovákia polgárai maradtak. A 33-as elnöki dekrétum megerősítette a már korábban hozott diszkriminációs intézkedéseket. A csehszlovák államnak a kisebbségekkel, illetve az általuk lakott területekkel kapcsolatos valódi szándékát a Szlovák Telepítési Hivatal egyik levele alapján érthetjük meg a legjobban. A levélben a belső kolonizáció egyik feladatát abban határozták meg, hogy visszaadják a szláv elemeknek azokat a területeket, amelyeket Szlovákiában a múltban tudatosan elmagyarosítottak, illetve amelyeket a német telepesek elraboltak tőlünk. Azt is kikötötték — mint az állam fejlődése szempontjából fontos feladatot —, hogy gondoskodni kell jelentős számú szlovák nemzetiségű értelmiséginek a Szlovákia déli határövezetébe való betelepítéséről. Többé nem adódik lehetőség, olvasható a levélben, hogy visszaszerez-11 Slovensky Národny Archív, Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony — a továbbiakban: SNA) Ministerstvo vnútra (Belügyminisztérium), 2. doboz, T-1023/7-26/. szám alatt.
