Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szvák Gyula: Oroszország helye Eurázsiában (Ism.: Kurunczi Jenő) VI/1551

táborokat alkottak. Az előbbiek szerint a cár nyugati, hamis útra térítette az oroszokat, míg az utóbbiak a reformokban a folytonosságot hangsúlyozták és szét is feszítették a vita kereteit. A forradalmi nyugatosok (pl. Bakunyin és Herzen) a kezdeti lelkesedés után eljutnak Péter személye és tevékenysége elutasításáig. Az 1917-et megelőző orosz polgári történetírás fő irányzatai az államjogi, a moszkvai és a szentpétervári iskola volt. Az elsőből Sz. M. Szolovjov a péteri reformok kontinuitását és sikerét hangsúlyozta. A moszkvai egyetemen őt követő V O. Kljucsevszkij a háborút tartotta a kapkodó reformok fő mozgatójának és ezekkel szerinte az állam erősebb, a nép viszont szegényebb lett. P N. Miljukov az átalakulás előkészítetlenségét és ellentmondásait, ill. a kevés eredményt és a sok áldozatot hangsúlyozta. A szerző kiemeli a két fővárosi iskola eltérő tényfeltáró prioritásait, módszertani és történetfilozófiai eljárásait és koncepcióit. Szól a pétervári Besztuzsev-Rjumin és Pavlov-Szilvanszkij a cárt idealizáló és Miljukovot bíráló tevékenységéről. A szerző szerint a 19. sz. második felétől előretört a tudományos igényű történetírás és árnyaltabb lett a Péter-recepció. A szovjet korszak sztálini szakaszában a historiográfiában az osztályharcos és az ún. kettős Péter-kép nyert teret. A reformok a parasztokat nehéz helyzetbe hozták, míg a nemeseket előnyökhöz juttatták. A kettős értékelésekben előtérbe kerül az erős birodalmat létrehozó cár, ugyanakkor elítélik a nép elnyomását. Jellemző a gazdasági, a katonai és a külpolitikai tematika hangsúlyos jelenléte a történeti művekben. Az 1970-es évektől N. I. Pavlenko lett a péteri kor fő szakértője. Nála a szerző fontosnak tartja az adatgazdagságot és a tényközpontúságot, koncepcionálisan pedig a nemzeti szempontú, az új európai hatalom kialakulása szerinti értékelés felé való elmozdulást. Az igazi historiográfiai fordulatot jelző művek — a hagyományos felfogás mellett — az 1980-as évek második felétől jelentek meg. Je. V Anyiszimov pl. kiemelte, hogy a reformer cár a nép egy részét feláldozta a fényes jövőért és mindezt erőszakosan hajtotta végre. Legutóbbi, 1997-es művében tényekkel bizonyított, trendeket feltáró és összehasonlításokat tartalmazó Péter-kép tárul elénk. Az 1990-es években kiemelkedik még új megközelítéseivel A. N. Medusevszkij és A. B. Kamenszkij. Medusevszkij a péteri reformokat nemzetközi térbe helyezi és az „utolérő fejlődést" elősegítő lépéseknek tartja. Kamenszkij szerint a reformok felemásan sikerültek. A szerző az elemzett historiográfiai örökséget ellentmondásosnak tartja, aminek politikai és történetfilozófiai okai vannak. A továbblépéshez az orosz történészeknek a birodalmi helyett az egyetemes emberi haladás nézőpontjából kell konkrét és komplex módon kutatniuk I. Péter korát. A könyv második részének harmadik tanulmánya két történelmi személyiség, IV Iván és I. Péter összehasonlításáról szól. A szerző megállapítja, hogy az ilyen összevetés ott a legtermékenyebb, ahol ez a történelemelméleti rendszer részét képezi. Erre példákat hoz fel művekkel és konkrét témakörökkel az orosz historiográfiából. Kiemeli, hogy az összehasonlíthatóságot az autokratikus rendszerek teszik lehetővé. A személyiségek hasonlósága azonban látszólagos. Iván opricsnyinájával tönkretette országát, míg Péter reformjaival megerősítette a birodalmat, igaz a jobbágy- és a szolgálati rendszer kiteljesítésével az ország ég távolabb került az európai centrumtól. A 18. sz. elejével az önkényuralom új szakasza vette kezdetét: az orosz specifikumú európai abszolutizmus. Mindezek mutatják a két személyiség hasonlóságait és még jobban különbségeit. A mű utolsó tanulmányában a rendszerváltó évtized (az 1990-es évek) magyar történeti ruszisztikájáról olvashatunk. Külön orosz történeti kutatások sokáig nem folytak, csak a Kelet-Európa-kutatás részeként, ill. kapcsolattörténeti témákban. Az 1970-es évek második felétől választotta specializációjaként egy fiatal generáció (pl. Font Márta és Krausz Tamás) az oroszszovjet históriát. Az 1990-es évek elsősorban tudományszervezési téren hoztak fordulatot. Létrejött a Ruszisztikai Intézet, azután az ELTE egységeként a Ruszisztikai Központ, kiadványsorozatok jelentek meg, koordinálták a ruszisták munkáját, vidéken (Pécsett és Szombathelyen) is új szintézisek láttak napvilágot. Szvák Gyula előadása Moszkvában (korábban szóltunk róla) és ottani publikálása jól mutatta, hogy az orosz historiográfia tematizálta a magyar kutatásokat. A szerző ezután történeti időrend és témák szerint áttekinti a magyar kutatók tevékenységét. Az orosz korszakot a Kijevi Rusztól a moszkvai államon át a 18-19. századig, majd a szovjet periódust, kiemelve a legjelentősebb történészeket és műveiket. Hangsúlyozza, hogy az új kihívások pozitívan hatottak a magyar ruszisztikára, de a magasabb szintre jutás feltétele a műfaji és módszertani innováció, valamint az európai, az amerikai és az oroszországi ruszisztikával való alkotó együttműködés. Kurunczi Jenő