Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szvák Gyula: Oroszország helye Eurázsiában (Ism.: Kurunczi Jenő) VI/1551

sek újszerű megvilágítására irányuló könyvbeli írások a történelemtudomány fenti ágának objektív és előítélet-mentes evolúcióját mozdítják elő. A kötet első részének két tanulmánya a történelmi sajátosságokról szól. Az első írás az Oroszország helye Európában a közép- és kora újkorban címet viseli. A szerző bemutatja többek között Hajnal István, Makkai László, Gunst Péter és Szűcs Jenő Európa régióiról vallott nézeteit. Oroszország sajátos, külön európai régiót képezett és a tatárok a Moszkva központú északkeleti orosz állam esetében sem tudták megtörni az európai típusú fejlődést. Az adott geopolitikai helyzetben a korábban kialakult feudális jelenségekhez azonban keleti elemek is társultak, ami hozzájárult ahhoz, hogy a kora feudális típusú, patrimoniális-despotikus rendszer tartós maradjon, majd az európai újkor hajnalán egy paradox modernizáció valósuljon meg. A szerző következő tanulmányában az „orosz feudalizmus" szovjet korszakbeli historiográfiáját elemzi. A fenti témakörben a korai szovjet történetírásra N. P Pavlov-Szilvanszkij orosz feudalizmus-felfogása hatott. Az akkori vezető történész, M. N. Pokrovszkij a kérdéskört ortodox marxista és aktuálpolitikai szempontból közelítette meg. Az 1920-as évek derekától vált szükségessé az orosz fejlődés különösségének hangsúlyozása: azaz Pokrovszkij nézeteinek bírálata. Problémát okozott azonban az orosz feudalizmus időhatárainak és jellegének meghatározása és szakaszolása. A sztálini korszakban B. D. Grekov a Kijevi Ruszt kora feudálisnak tekintette, aminek bírálata csak az 1970-es években jelentkezett L. V Cserepnyin és I. Ja. Frojanov állami, ill. prefeudális teóriái révén. A szovjet korszak végén L. V Milov természeti és gazdasági tényezők által meghatározott, míg L. V Danyilova az államtól determinált feudalizmus-modellt vázolt fel. Az orosz történetírás szovjet korszak utáni felfogását jól tükrözi Szvák Gyulának 1998-ban Moszkvában az Akadémia Orosz Története Intézetében tartott előadásának vitája. Ennek során A. D. Nazarov az adószedési jog (a kormlényije) tipológiai fontosságát hangsúlyozta, Kastanov pedig kiemelte, hogy Pavlov-Szilvanszkij elemzésekor időben eltérő, sajátosságaiban viszont egymáshoz közelálló korszakokat vetett egybe. A szerző megállapítja, hogy a „klasszikus feudalizmustól" való eltérések kelet felé haladva egyre számosabbak. Ilyen pl. a világi földesurak szerepe és a kettős szerkezetű birtokrendszer. A szűk (társadalmi-politikai) feudalizmus-fogalom helyett tágabbat javasol és kiemeli a minőségi sajátosságokat és a kronológia különleges szerepét. Ezek alapján a középkori orosz fejlődés feudális jellegű volt, de 1649-ig tartó szakasza kora feudális típusúnak minősíthető. A könyv második része a történelmi erőszak apológiájáról szól. Az első tanulmányban Szvák Gyula több műve után újra áttekinti az Iván Groznijról írt legfrissebb orosz historiográfiát. A rendszerváltozás után először V B. Kobrin mutatott rá, hogy az opricsnyina amorális módon nem vezethetett progresszív eredményekre. Kobrin A. L. Jurganowal írott tanulmánya a despotikus autokráciát mint a centralizációhoz vezető sajátos középkori orosz jelenséget interpretálta, aminek haszna azonban kérdéses. R. G. Szkrinnyikov még az 1960-as években elkezdett opricsnyina kutatásait publikálta 1991-ben. Művében elutasította a terrorral létrejött autokráciát, aminek ellensúlya a bojárok és Novgorod lehetett volna. A. L. Jurganov az új generáció képviselőjeként az opricsnyinának eszkatológikus értelmet tulajdonított. B. Flórja szerint IV Iván előtt két alternatíva állt: egyfelől a rendi-képviseleti monarchia, másfelől a totális uralom felé vezető út. Az utóbbit preferálták az „arisztokrata árulások". Szvák Gyula rámutat, hogy az adott esetben az anarchia és a rend hamis dilemmájáról van szó. Reményekre ad okot azonban, hogy A. A. Zimin újra kiadott műve és Szkrinnyikov új könyve (2001) — eltérő koncepciójuk ellenére — nem legitimálja a történelmi erőszakot. A következő, terjedelmes tanulmányban, rendkívül nagy anyagot alapos elemzéssel és a fő tendenciák kiemelésével átfogva, a szerző I. Péter alakját vizsgálja az orosz történetírásban. Az első részben a kultusz és a kritika megszületéséről olvashatunk. A cár dicsőítése Feofan Prokopovics gyászbeszédével kezdődött és a polihisztor Lomonoszowal folytatódott. A felvilágosult, arisztokrata Je. Daskova figylmazta meg Péter despotikus katonai rendszere első összefüggő bírálatát. I. Boltyin szükséges, de türelmetlen és elsietett reformokról, míg M. Scserbatov az erkölcsök romlásáról szólt. Lényeges, amit a szerző Ny. Karamzin, A. Sz. Puskin, a dekabristák és P Csaadajev „pálfordulásairól" kifejt. Karamzin az Egy orosz utolsó feljegyzéseiben pozitívan, a Feljegyzés a régi és új Oroszországról c. művében már az erőszak és az orosz sajátosságok elvesztése miatt viszont bírálóan szól a cárról. Puskin először negatívan ítélte meg Pétert, 1825 után viszont idealizálta a cárt, ami azonban szemben állt művészete humanizmusával. Lényeges, amit a szerző Csaadajev Péter-képe módosulása kapcsán Oroszország és a Nyugat összevetésével érzékeltet. A 19. sz. első felében a hivatalos népiesség, a szlavofilok és a nyugatosok határozták meg az orosz történelmi gondolkodást. M. Pogogyin és N. Usztrjalov a hivatalos történetírás szerint Pétert európaizáló cárként ábrázolták. A szlavofilok és a nyugatosok változó, paradox nézeteket és vitázó