Századok – 2008
MŰHELY - Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája VI/1483
ként említette a burzsoá történetírás kritikájának elhanyagolását, azt, hogy „noha a jobboldali irányzat felélesztését leküzdöttük, élesen őrködni kell a jobboldali elhajlás veszélyeivel szemben", „nem lesz valamiféle ideológiai nepkorszak" stb. A későbbi Molnár Erikre csupán egy-két passzus utal. Fölvetette, hogy kutatni kell, hogyan alakult át a nemesi nacionalizmus burzsoá, majd paraszti nacionalizmussá. Megjegyezte: „A függetlenség és centralizáció szempontjai nemzeti függetlenségi harcaink bonyolult ellentmondásokkal teli történetében egymagukban hasznavehetetlenek. A problematika legutóbb a nemzeti összefogás és a nemzeti abszolutizmus egymással összefüggő kérdésének felvetésévé bővült, az egész komplexum megoldása azonban továbbra is várat magára." Figyelemre méltó a Petőfi-kör történész-vitája 1956 májusában. A két késő estébe nyúló vitán persze a miniszter Molnár Erik nem vett részt, de érdekes, hogy saját személyes emlékeim s más résztvevőkéi is arra utalnak, hogy — mint a Századokban megjelent elég hosszú vitabeszámoló is tükrözi5 2 — Molnárról az egész vitán szó se esett. Ez nem magyarázható egyszerűen azzal, hogy a Történettudományi Intézet több tagja vett részt a vitában. Sokkal inkább arról volt szó, hogy akik nem szerették Molnárt, azok is tudták, hogy a tudománypolitikában neki addig komoly szerepe nem volt, s a történész-élet mindennapjaitól már csak más elfoglaltságai miatt is távol állt. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a vitán résztvevő ún. „polgári" történészek még nem érezték magukat annyira biztonságban és felszabadultnak, hogy kritizáljanak. Kivétel szinte egyedül Kosáry Domokos volt, akinek kritikája és szóváltása Andics Erzsébettel az izgalmas összejövetel csúcspontját jelentette. S végül: Molnárt a többi történész-vezetőnél jóval mértéktartóbbnak tekintették a régi és az új történészek is. Emellett ő volt az egyetlen történész-vezető, akit az egész 1948 utáni korszakban mindig bírálni lehetett, s mindenki tudta, hogy mily sok bírálatot kapott. (A vitán ott volt több, immár egy ideje ellenzéki párttag történész is, aki 1950 elején, vagy esetleg az őstörténet-vita idején még maga is a Molnárt kritizálok közé tartozott.) A bírálatok középpontjában —jogosan — Andics Erzsébet állt. Mai szemmel visszatekintve, a hosszú vita még két vonatkozását érdemes kiemelni. Az egyik az akkor kisebb figyelemre méltatott szakmai-politikai problémák felmerülése: Szűcs Jenő, Varga János, Lukács Lajos, Litván György és több pedagógus a történetírás hitelvesztéséről és ennek okairól szóltak éles szavakkal. Szűcs nemcsak arról beszélt, hogy milyen káros volt a források önkényes kezelése, hanem azt is kimondta: nem igaz, hogy 1953 után valami valóban új történt volna. Továbbra sem voltak szabad viták, a történetírás szükséges belső öntörvényusége nem érvényesülhetett. Litván György, Szűcshöz kapcsolódva, arról beszélt, hogy az iskolákban a diákok a történelemtanítást, főleg a folyton változó „értékelések" miatt, jogosan nagyfokú cinizmussal fogadják. A másik gondolat, amelyet a vitáról megjelent beszámoló többek által felvetett problémaként említ: a modern korral foglalkozó történészek hibája volt, hogy csak a társadalmi és politikai eszmék legszélsőbb pólusaival (kommunizmus, fasizmus) foglalkoztak. A történetírás elhanyagolta a polgári radikalizmus vizsgálatát (még Szabó Ervint is csak élesen bírálni tudták, s elvetették a forradal-52 Történészvita a Petőfi-körben. Századok, 1956/3. 425-440.
