Századok – 2008
MŰHELY - Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája VI/1483
témáról. Távolról sem olyan élesen, mint Molnár, Mályusz is történeti hibának tartotta Mátyás király fordulatát a birodalmi hódítás irányában, bár hozzátette: „egyébként nélküle — Mátyás nélkül — Mohács fél évszázaddal előbb következik be, akkor amikor a köznemesség még nem eszmélt rá történelmi szerepére". A másik megjegyzés a rendiségről szól: „Nem tudok beletörődni, hogy nyereség volna a »feudális kor« két periódusának, a hűbéri és rendi korszak megkülönböztetésének elejtése". A polgárság renddé a 15. században szervezkedik. A nemesi rendnek — folytatta Mályusz — a 13. század második felében való megjelenése még nem teremt rendiséget. A nemesség, amikor felismeri, hogy érdekei ellenkeznek a nagybirtokkal, mert az őt elnyomja, szinte új világot teremt. Ez — folytatja — csak az ő (Mályusz) sejtése. Majd ha itthon lesz, elküldi Molnárnak a középkori erdélyi magyar társadalomról készült dolgozatát. (Amint látható, Mályusz itt is a köznemesség kiemelkedő szerepéről vallott nézeteit fejtegette.) Molnár ez utóbbi tanácsot csak részben fogadta el, Mályusz gondolatai mégis közrejátszhattak koncepciójának véglegesítésében, melyet tömören így foglalhatunk össze: a 14. század közepéig, a Molnár által barbár feudalizmusnak nevezett korszakban a tartományurak még nem játszottak negatív szerepet, mert a feudális függőségi viszonyok kialakulását segítették elő, s progresszívak voltak a nemesség elleni parasztmozgalmak is. Később, a fejlettebb feudalizmus idején viszont a mindinkább renddé alakuló nemesség a progresszív erő, rajta kívül még a gazdagparasztság játszhatott ilyen szerepet, főleg mert ő alkotta az idegen (szász, illetve túlnyomóan német) városokkal szemben a magyar mezővárosok hangadó erejét. A haladás a királyi-állami centralizáció és a nemesség kapcsolatán állt vagy bukott. Ezért távlatilag jogos volt a köznemesség harca a német befolyás és a bárók ellen. Ez főleg Mátyás idején merülhetett fel, de akkor a köznemesség még nem volt eléggé szervezett, másfelől Mátyást birodalomra vágyó politikája eltérítette a nemességre való támaszkodástól s a török elleni harctól; a Mátyás utáni korszakban viszont a köznemesség előtérbe kerülése nem járt együtt egy erős magyar központi hatalommal, s így az — vélte Molnár már nagyon nem „mályuszosan" — inkább a lengyel szlachta irányába fejlődött. Persze mindez nem jelenti azt, hogy Mályusz Molnár közeli munkatársa lett volna; az ilyen kapcsolattól mindkettejük felfogása és egyénisége távol állt. Mindenesetre tény, hogy Mályusz — aki visszaemlékezéseiben túlnyomórészt bírálja, főleg közömbösségéért Molnárt — saját nehéz helyzetét bizonyos fokig éppen 1948-49-ben és a korai 50-es években érezte javulónak. Molnár egyébként már az „olvadás" kezdetén, 1954 kora tavaszán fölvetette Mályusznak, hogy jöjjön státuszba a Történettudományi Intézetbe - ez, Mályusz vonakodása miatt eltolódott. Talán elsősorban azért, mert az 50-es évek eleji tapasztalatai alapján, Mályusz nem alaptalanul tartott az Intézet akkori fiataljaitól, akiket vad, folyton kritizáló, túlbuzgó marxistáknak tartott.4 2 Az Intézetben, amelyet sohasem tudott megszeretni, végül 1954 őszén foglalta el státuszát. Molnár 1949-ben megjelent könyvének tartalmából csak két témát emelek ki. Az egyik a nemzetproblémával kapcsolatban álló ideológiai-szellemi kérdé-42 Mályusz Elemér visszaemlékezése. I. m. VIII. fejezet, 52.
