Századok – 2008
MŰHELY - Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája VI/1483
megítélésében, jól eltaláltam, mily jelentős szerep vár a szerzőre".35 Sajnos, ezt a — Mályusz akkori szavaival — „utódja könyvéről" szóló kritikát, mely, úgy gondolom, 1944-ben némileg melegebb hangú (de azért eléggé kritikus) lehetett, mint a visszaemlékező szövege, nem találhatjuk a Századok 1944-es vagy 1945-ös évfolyamában, s tudomásom szerint másutt — esetleg kéziratos formában a hagyatékban — sem. Valószínű, hogy 1944 legvégén a Századok szerkesztősége már nem találta aktuálisnak a bírálat közlését, a kézirat feltehetően elveszett. Molnár Erik szerepe 1945 után Az 1945-ös gyökeres fordulat után Molnár szerepe megváltozott. 1956. október végéig szinte folytonosan valamelyik minisztériumot vezette, a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, 1949-től a Történettudományi Intézet igazgatója, egy ideig a középkori tanszék vezetője a budapesti egyetemen. (Erre utalt Mályusz az „utódom" kifejezéssel.) De nem mondott le a történetírásról sem. Miniszterségével kapcsolatban az a jellemző pletyka járta, hogy íróasztala fiókja mindig nyitva van, s ha valaki bekopog hozzá, hallja az asztalfiók becsapódását - ha lehet, titokban mindig történetírókat olvas. Ez persze túlzás volt, Molnár mindig komolyan vette megbízatásait. 1945 után hamar kialakult a történetírással foglalkozó kommunista vezetők hierarchiája: Révai József, aki az irodalom mellett leginkább a történelem iránt érdeklődött, az ideológia stratégiai kérdéseinek eldöntője, a Molnárral kölcsönösen rossz viszonyban álló — egyébként a munkás-öntudatnak a nemzettudattal való összekapcsolását szorgalmazó — Andics Erzsébet a történetkutatás és -oktatás fő irányítója lett. Molnár bizonyos fokig különálló személyiség maradt, egy ideig az egyetlen marxista, aki a magyar történet korai századaival, sőt ezredeivel foglalkozott. A tudománypolitika alakításában nagyrészt csak közvetve, írásain keresztül volt szerepe, de passzív — és eredetileg szerény, a mindennapi gondok iránt közömbösségre hajló, a bírálatokat álló, soha sem bosszúálló, bár nézeteihez makacsul ragaszkodó — természete mellett is sokat tett több, rendkívül súlyos helyzetbe került ún. polgári történész helyzetének bizonyos fokú stabilizálásáért.3 6 Már 1945 nyarán, a Mályuszt elmarasztaló, az egyetemről eltávolító igazolóbizottsági határozat szövegében is érezhető a hatása. A határozatot a háromtagú bizottság vezetőjeként Molnár Erik írta alá: „Súlyosan kifogásolja a bizottság, 35 Mályusz Elemér az 1970-es években terjedelmes visszaemlékezést írt életéről és munkásságáról. A kéziratos munka felhasználásáért fiainak s a hagyatékkal gondosan foglalkozó Soós Istvánnak tartozom köszönettel. Az itt közölt idézet a kézirat Átmenet, 1944-1948 c. VII. fejezetének 4-5. oldaláról való. 36 Soós István szíves közlése szerint Molnár Mályuszt már 1946-ban munkára hívta. Később — mint a Molnár hagyaték egyik levele mutatja — közbenjárt Mályusz nyugdíjának visszaszerzéséért. Makkai Lászlót, Erdélyből származó kiváló történészünket megvédte a külföldi — egy időben veszélyes — zaklatásoktól. Ez utóbbiról 1. Miskolczy Ambrus: A felvilágosodás és a liberalizmus között. Budapest, Lucidus, 2007. Molnár Erik „a legnagyobb magyar amatőr-történész, aki az amatőr íróktól eltérően nem üldözte a profikat, hanem igyekezett tanulni tőlük, felhasználni tudásukat, és sokat, és módszeresen olvasott. (Ó akadályozta meg például, hogy Makkai Lászlót háborús bűnösként kiadják egy tőlünk keletre fekvő testvérország mohó hatóságainak.)" Uo., 115-116.
