Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Quellenkunde der Habsburgermonarchie (16.-18. Jahrhundert). Ein exemplarisches Handbuch (Ism.: Molnár Antal) V/1295

hogy bár a kötet súlypontját a mai Ausztria területének forrásai jelentik, de a lehetőségekhez mérten figyelembe vették Cseh- és Morvaországot, illetve a történelmi Magyar Királyságot is. Ezek a lehetőségek a jelek szerint elég szerények lehettek: míg a cseh történelem forrásai nyolc tanulmányban szerepelnek közvetve vagy közvetlenül, addig a magyarokról egyetlen dolgozat sem szól. Ebben persze szokás szerint mi is ludasak vagyunk, ugyanis a megígért, de kimaradt dolgozatok listájában több magyar vonatkozású írást is felfedezhetünk: nem készült el többek között a magyarországi harmincadvámnaplókról, a katolikus misszionáriusok jelentéseiről és a mirákulumos könyvekről tervezett tanulmány. Persze mennyivel lett volna jobb a helyzet, ha ezek szerzői beküldik az ígért dolgozatokat? Mindhárom forrástípus önmagában nagyon érdekes, de a kora újkori magyar történelem szempontjából igen kevéssé reprezentatív mintát jelent. A hazai olvasó legfeljebb csodálkozott volna a választáson, a külföldi kutató számára azonban elég fura képet nyújtott volna ez a három írás a kora újkori magyar történelem fennmaradt forrásanyagáról. Ennél talán az is jobb, ha teljesen kimaradtunk. Egy forrásismertető esetében joggal merül fel a kérdés: összeállítói mit tekintenek történeti forrásnak? A szerkesztők igyekeztek erényt kovácsolni a sok szerző együttműködéséből adódó sokféleségből és szükségképpen olykor egyenetlenségből: elvi szinten egyetlen forrásfajtát sem zártak ki a kötetből. Ennek előnyét abban látják, hogy számos forrástípus ezzel a vállalkozással kerül első alkalommal a kutatás látókörébe, a már használt dokumentáció pedig új háttérbe illesztve új kérdések megválaszolására is felhasználhatóvá válik. A nemzetközi szakirodalomból előképként a híres francia forrástipológiai sorozatot jelölik meg (Typologie des sorces du moyen äge Occidental), a szükségszerű különbségek ellenére — azt hiszem — joggal. A tanulmányokat a szerkesztők négy nagy fejezetbe csoportosították: az első az egyes intézmények dokumentumait mutatja be, a második a műfajok köré szerveződik, a harmadik a képi és a tárgyi forrásokkal foglalkozik, míg a negyedik, mindössze egyetlen tanulmányból álló „blokk" „médiaarcheológiai kitekintést" kínál (Das Archiv als Gedächtnisorst? címmel). Az intézményi fejezet a központi igazgatás szerveitől halad a tartományi, a földesúri, a kommunális és az egyházi-művelődési struktúrák irányába. Fontos hangsúlyozni, hogy az írások nagyobb része nem a teljes rendelkezésre álló dokumentációt elemzi, hanem egy-egy konkrét tartományi, városi vagy uradalmi anyagból kiindulva mutatja be az adott forrástípus kutatásának lehetőségeit. Egy általános jellegű, az udvarkutatás új forrásait bemutató dolgozat után hat írás foglalkozik a Habsburg-udvar kutatásának különböző aspektusaival. Megismerhetjük a Habsburgok házi levéltárának és könyvtárának kialakulását és történetük első korszakát, az udvari rendtartásokat és az udvari ceremóniák protokollumait, a császári udvarban működő három legfontosabb diplomáciai misszió (a pápai nuncius, a velencei és a spanyol követ) jelentéseit, illetve a már említett udvari utazások iratanyagát. Ezután a központi kormányszervek iratai következnek: olvashatunk a Titkos Tanács és a Titkos Konferencia protokollumairól, majd három dolgozat mutatja be az Udvari Kamara legfontosabb forrásait. Az Udvari Haditanácsról három tanulmány született, egy általános áttekintés után Pálffy Géza említett írása a 16-17. századi protokollumokról és egy összefoglalás az összeírások, forrásanyagáról. A szűkebben vett hazai kutatás szempontjából (vagy talán csak a recenzens számára) a tartományi igazgatás dokumentumait számba vevő írások tűnnek a legkevesebb izgalmat kiváltónak. Hat értekezés tárgyalja a tartományi igazgatás és törvényhozás különböző aspektusait: szó esik a különböző típusú (rendészeti, bányászati, erdészeti) tartományi rendelkezésekről, az útlevelekről és a címereslevelekről. Három írás mutatja be az örökös tartományok szempontjából (is) fontos birodalmi forrásokat: a birodalmi gyűlések, a birodalmi törvényhozás és a birodalmi udvari tanácsi akták kiaknázhatóságának lehetőségeit. Ugyancsak három szerző foglalkozik a tartományi rendek kutatásának lehetőségeivel: az első írás Felső-Ausztria példájával világítja meg a levéltári és könyvtári vizsgálatok perspektíváit, a második a tartományi gyűlések aktáival ismertet meg, a harmadik pedig a Mária Terézia és II. József korabeli adózás legfőbb jellegzetességeiről értekezik. A földesúri és városi igazgatás forrásait tárgyaló alfejezet a legterjedelmesebb: 22 tanulmányt foglal magába. Itt is olvashatunk egy általános áttekintést, majd pedig a normákra és a gyakorlatra osztva következnek az egyes forrástípusok. Ezek alapos áttekintése a hasonló dokumentációval dolgozó hazai történészek számára mindenképpen tanulságos lehet, hiszen közvetlen betekintést nyerünk a szomszédos osztrák és cseh területek forrásviszonyaiba, és pontosabban tudjuk értékelni a magyarországi forrásadottságokat. A fejezetben egyértelmű az uradalomtörténeti dolgozatok túlsúlya a várostörténettel szemben. A normatív szabályozással kapcsolatban ol-