Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Quellenkunde der Habsburgermonarchie (16.-18. Jahrhundert). Ein exemplarisches Handbuch (Ism.: Molnár Antal) V/1295

egyszerű oknál fogva, hogy a kutatásához szükséges források egyedülálló mértékben szóródtak szét. A három különböző államra bomló Magyar Királyság történetének dokumentumait értelemszerűen több különböző központban őrzik; vagyis egy, a kora újkori magyar múlt teljességét vizsgáló kutatónak a hazai levéltárak mellett minimálisan is Bécs és Isztambul levéltáraiban kellene otthonosan mozognia, hogy a korszak egyik legfontosabb forrásőrző helyét, Rómát ne is említsük. Emellett természetesen bejáratosnak kell lennie a trianoni országhatáron kívülre került, országonként teljesen más feltételek között működő archívumokba és könyvtárakba, amelyek nélkül a királyi országrész vagy Erdély (adott esetben a hódoltság) kutatása teljességgel elképzelhetetlen. Ilyen kollégát persze nem ismerek, valószínűleg nem is támad soha olyan történész, aki egyforma biztonsággal olvassa és elemzi az oszmán és a Habsburg apparátus, vagy éppen a szentszéki hatóságok által kibocsátott iratokat, és éppen olyan jól kiigazodik a román, mint a szlovák vagy az ukrán levéltári adminisztráció útvesztőiben. Viszont pontosan emiatt nagyon oda kell figyelnünk — szűkebb kutatási területünktől nagyjából függetlenül — minden olyan vállalkozásra, amely tájékozódásunkat elősegítheti. A jelen ismertetés tárgyául szolgáló munka pontosan ilyen tájékoztató céllal összehozott gyűjteményes kötet, amely szándéka szerint a Habsburg Monarchia kora újkori történetének bonyolult forrásviszonyaiba kíván bepillantást nyújtani. A mű már csak terjedelménél fogva is figyelemre méltó: az ezer oldalt meghaladó kötetben összesen nyolcvanhárom tanulmány mutatja be a hajdanvolt közép-európai birodalom legfontosabbnak ítélt forráscsoportjait. A célközönséget a szerkesztők a professzionális kutatók mellett a kezdő történészekben és az egyetemistákban jelölték meg, akik számára az egyes forrástípusok megismeréséhez vezető első lépést éppen ez a könyv jelentheti. A rendkívül gazdag tartalom szükségképpen vázlatos bemutatása előtt érdemes néhány szót szólni a kötet általános jellemzőiről. Mint arra a bevezetőben a szerkesztők is utalnak: az általuk művelt műfaj (Quellenkunde, magyarul talán a forrásismeret a legadekvátabb megfelelője) a német történetírásban nagyon komoly múltra tekint vissza, ezért minden újabb vállalkozásnak ezekhez az előzményekhez képest is célszerű meghatároznia saját magát. A német történelem forrásait szisztematikusan bemutató első mű 1838-ban látott napvilágot Friedrich Christoph Dahlmann tollából, azóta mind a németek, mind pedig az osztrákok több kisebb-nagyobb hasonló jellegű kézikönyvet tettek le az asztalra. Osztrák viszonylatban az utolsó Quellenkunde Erich Zöllner szerkesztésében jelent meg 1982-ben - vagyis egy újabb kézikönyv kiadása valóban indokoltnak tűnik. Jelen kötet szerkesztői azonban nem kívántak egy újabb, az elsősorban a 19. századi forrásszemléletet tükröző szisztematikus kötettel előrukkolni, hanem sokkal inkább az új eredményeket, az ezredforduló monarchia-kutatásának súlypontjait érzékeltető tanulmánykötetet állítottak össze. Nyilvánvalóan erre utal a könyv alcímében szereplő „exemplarisch" jelző is: példákat mutatnak be a rendkívül gazdag, egyetlen vállalkozás számára egyelőre átfoghatatlannak ítélt forrásanyagból. A megközelítés sokkal inkább történettudományi, nem pedig archivisztikai szempontokat követ, tehát nem egyfajta rendszeres, a proveniencia vagy a pertinencia elvét követő levéltári kézikönyvvel van dolgunk. A régi és az új „Kosárykhoz" (Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába. I. Bp. 1970, ill. 1/1-3. Bp. 2000-2008) szokott hazai olvasó emiatt talán kissé idegenkedve veszi kézbe ezt a munkát: nem a hagyományos értelemben vett Quellenkundét kapja, hanem egy színvonalas tanulmánykötetet, amely — miként azt a szerkesztők is elismerik — sokkal inkább alkalmas a kutatások jelenlegi állásának ismertetésére, mint a Habsburg Monarchia kora újkori forrásanyagának átfogó bemutatására. Bár erről az előszó már nem ír, de a tartalomjegyzék futólagos áttekintése alapján még a kevésbé bennfentes (mint például a recenzens) számára is egyértelmű: a dolgozatok összegyűjtése nyilván elsősorban személyi kapcsolatok mentén és főként a fiatalabb generáció köréből történt. Ha a monarchia földrajzi dimenzióit vizsgáljuk, rögtön szembetűnik: Magyarország egész egyszerűen szinte teljesen kimaradt a kötetből. Két magyarországi szerzővel ugyan találkozunk a hetvenhét munkatárs között, ők azonban igazi birodalmi forrásanyagot mutatnak be: Pálffy Géza a bécsi haditanács aktáit és protokollumait, Kulcsár Krisztina pedig az 1766 és 1788 közötti udvari utazásoknak a Habsburg-Lotaringiai családi levéltárban található dokumentációját ismerteti. Mindkét téma egyetemes jellege jól mutatja, hogy a hazai történészek számottevő eredményekkel kapcsolódnak be az európai Habsburg-kutatásba, joggal merül fel ugyanakkor a kérdés: a magyarországi gyűjtemények 16-18. századi anyaga nem tartozik a Habsburg Monarchia forrásai közé? A kérdés meglátásom szerint ezúttal nem pusztán a szokásos magyar sopánkodás, hogy már megint jól kimaradtunk valahonnan. A szerkesztők ugyanis a bevezetőben úgy nyilatkoznak,