Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gesztelyi Tamás - Rácz György: Antik gemmapecsétek a középkori Magyarországon. (Ism.: Lakatos Bálint - Péterffi Bence) V/1291

társadalmi hátterét, valamint a gemmapecsétek és a címerhasználat kapcsolatát, kitérve természetesen az antik gemmák datálásának és ábrázolásainak, motívumainak meghatározására, valamint a kutatás tudománytörténeti előzményeinek bemutatására is. Minden fontos részkérdésről szó esik tehát, az olvasónak mégis az az érzése, hogy ezt a szerteágazó és összetett mondanivalót a szerzők nem tudták maradéktalanul egy gondolatmenetre felfűzni. (Nem az jelenti a problémát, hogy az olvasó legtöbbször meg tudja különböztetni, mely szövegrész melyik szerző munkája, hanem az, hogy az öt részfejezet egymásutánja töredezettnek, szétszabdaltnak tűnik.) Leginkább az első két fejezet összedolgozatlansága zavaró (I. Az antik gemmák újrafelhasználása a középkori Európában, 5-9. o.; II. A gemmapecsétek használatának kialakulása a középkori Európában és Magyarországon, 9-12. o.). A tartalmi átfedések miatt ezeket nyugodtan össze lehetett volna vonni. A gemmák pecsételésre való használata Magyarországon a középkorban végig megtalálható. Időbelileg tehát nem csupán a reneszánsz korszak humanista divatjáról van szó, bár a 147 katalógustétel közül mindössze huszonnégy pecsét használata esik 1450 előttre. Térbelileg pedig az egész középkori magyar állam területén kimutatható, függetlenül az adott térség ókori romanizált voltától. Igaz, vannak olyan területek, ahol (a középkori oklevelek keltezési helyei alapján) sűrűsödnek a gemmapecsételések: az ország központjában, Budán, az itáliai és az adriai térség hatásai felé nyitott Szlavóniában, a Dacia provincia területét felölelő Erdélyben, valamint érdekes módon az ország északkeleti sarkában, Sárostól Beregig, ahová Gesztelyi és Rácz következtetése szerint főleg kereskedelmi úton jutottak el a vésett drágakövek (39-42. o.). Ezt jól ábrázolja a kötetben a táblák előtt található térkép is (154-155. o.; a térkép viszont furcsa módon nem szerepel a mű tartalomjegyzékében, ráadásul a kötet tüzetes átbúvárlásával sem sikerült kideríteni, ki tervezte, illetve készítette.) A szerzők ugyanakkor rámutatnak a pecsétek helyhez kötésének esetleges viszonylagosságára, illetve bizonyos nehézségeire: a pecséttulajdonos működési területének, a pecsét készítési helyének/„lelőhelyének", valamint az oklevél kelethelyének eltéréseire is. (Megjegyzendő, hogy a katalógus 79-80. tételének lokalizálásába hiba csúszott: Kubinyi Andrásnak a bemutatón elhangzott szíves közlése szerint a Losonci Bánfi János és társai által kiállított oklevél minden valószínűség szerint nem a Nógrád, hanem a Kraszna megyei Nagyfaluhoz köthető.) Az is tanulságos, hogy a középkori társadalom szinte minden rétegében találunk a gemmapecsétek használatára példákat. Igaz, ez a 12-13. században főleg a királyi udvarra (más pecsétbe nyomott ellenőrzőpecsét szerepében), illetve az azzal kapcsolatban álló személyekre, valamint egyházi intézményekre korlátozódik. A 14. századi hat adatban már a kúriai és a vármegyei tisztségviselő, valamint a városi polgár is megjelenik; a 15. század első háromnegyedében pedig az egyházi középréteg képviselői dominálnak. A század utolsó negyedében és a 16. század első két évtizedében viszont Gesztelyi és Rácz a gemmapecsételés ugrásszerű mennyiségi növekedését és a használók körének bizonyos változását regisztrálják: az egyházi középrétegek mellett a világi nemesek és főurak válnak meghatározó gemmapecsét-tulajdonossá, ráadásul e pecsétjeiket nem csupán magánlevelezésükben, hanem több esetben fontosabb okiratok megpecsételésénél is használták (42-44. o.). A városi polgárság részaránya viszont mindvégig alacsony, aminek elfogadható magyarázata főleg az lehet, hogy a fennmaradt középkori városi levéltárak anyagát nagyobbrészt ma külföldön őrzik, a Diplomatikai Fényképgyűjtemény (DF) anyaga pedig jobbára alkalmatlan a pecsétek tanulmányozásához. Erre, mint jövőbeli kutatási feladatra a szerzőpáros joggal mutat rá (43. o.). A kötet tehát további kutatásra inspirál. Magunk a jövőbeli gyűjtőmunkát két irányban véljük folytathatónak. Egyrészt a mostani adattárban szereplő pecséttulajdonosok mint oklevélkibocsátók utáni nyomozás hozhat űj eredményeket, bár inkább abból a szempontból, hogy tulajdonosaik gemmapecsétjeiket milyen hosszú ideig, milyen ügyekben és milyen gyakran használták. Például Csánki Dezső nyomán a szerzők is felhívják a figyelmet arra, hogy Bornemissza János alkincstartó (1485-1493), későbbi budai várnagy és pozsonyi ispán saját kiadványain mindig ugyanazt a gemmapecsétet használja (43. tétel). A katalógusban ez a pecsét a DL 25365 számú oklevélen található lenyomatával szerepel, de tudjuk, hogy megtalálható a DL 19271 és DL 25366 számú kiadványokon is. Mindhárom oklevél egyébként Bornemissza alkincstartóságának idejére esik. (A konkordanciajegyzékben a két utóbbi jelzet külön nem szerepel.) A további gyűjtőmunka másik iránya a különböző, egyre-másra megjelenő elektronikus segédletek, digitalizált adat- és oklevéltárak, valamint folyóiratok (Századok, Turul stb.) egyszerű keresési felületén keresztül a szakirodalomban szerteszét megbúvó, eddig ilyen összefüggésben feltáratlan adatok összeszedése lehet. Magunk például a DL-DF-adatbázis legfrissebb, 2008-ban megjelent változatában (Collectio diplomatica Hungarica. A középkori Magyarország digitális levéltára. DL-DF 4.3. Szerk. Rácz György. DVD-ROM. Arcanum Adatbázis Kft., Budapest 2008) a