Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Khavanova, Olga: A kérelemírás mestersége. Hivatalnoki pályafutások a 18. századi Habsburg Monarchiában V/1249
1751-ben Vogl János József katonatiszt kérelme kapcsán, amelyben azért folyamodott, hogy nevezzék ki sógorának a tisztségére, a bécsi Udvari Kamara hivatalnokai emlékeztették az uralkodónőt az ilyen esetekben meghatározott rendre: a rokonnak (rendszerint az apának) először nyugdíjba kellett vonulnia, majd versenyt kellet hirdetni a megüresedett hely betöltésére, és ha a fiú (vagy más rokon) mutatkozott az uralkodó szemében a legméltóbbnak, csak akkor biztosították számára az állást.3 8 1761-ben például Schmidt Tódor vámőr bejuttatta József nevű fiát (aki akkor már néhány évet szolgált a vámhivatalban) a Magyar Királyi Kamarába. Tizenöt év múlva a felnőtté váló és tapasztalatokkal rendelkező fiúnak viszont már nem volt többé szüksége apja nevének említésére. Az írnoki tisztség elnyeréséért folyamodva a következőket írta: „Ha egy ilyen tisztség elnyeréséhez vizsgát kell tenni, bármely pillanatban készen állok képességeim bizonyítására, annál is inkább, mert e nélkül is minden nap vizsgáznom kell hivatali feletteseim előtt."39 A lojalitás és a kompetencia összeegyeztetésére tett erőfeszítések szimbolikus eredményét maga Mária Terézia vonta meg uralkodásának végén. Amikor 1780-ban a Magyar Királyi Kamara egyik hivatalnoka, Ribics József fizetésének emelését kérte, mégpedig elhunyt apjának érdemeire hivatkozva, aki korábban ugyanannak a hivatalnak a levéltárnoka volt, tanácsosainak negatív vótumára a következőket írta: „Tegyenek jelentést, hogy valóban olyan kiváló tehetséggel rendelkezik-e [a kérelmező - O. Kh.] és valóban olyan jelentős eredményeket ért el, hogy figyelembe vehessem elhunyt apjának érdemeit."4 0 így az ősök érdemei, amelyek korábban „varázsszóként" nyitották meg a hivatalok szentül őrzött kapuit, fokozatosan egyfajta „ajánlólevéllé" változtak, amelyek már nem voltak kötelező erejűek. Az apa neve mellett úgymond „személyes igazolásként" szolgálhatott a patrónus kezessége vagy a kérelmező képzettségéről és korábbi tevékenységéről kiállított bizonyítványok is. Mint mindenhol Európában, a hivatali apparátus professzionalizálódása a Habsburg Monarchiában is együtt járt az egyes tisztségek elnyeréséhez szükséges, a szakmai alkalmasságot igazoló hivatalos tanúsítványok számának növekedésével. Sztankovics János nyugalmazott katonatiszt, aki szintén a Magyar Királyi Kamarában szeretett volna szolgálni, 1775-ben például a következőket írta: „Tíz és fél évig hittel és hűséggel szolgáltam Ferdinánd főherceg gyalogezredében, az utóbbi öt évben latin, magyar, szlovák és német nyelven leveleztem, a teljes pénzügyi dokumentációt intéztem, a rangban felettem álló tisztek, ideértve a törzsparancsnokot is, teljesen elégedettek voltak velem, ami megemlíttetik nyugdíj igazolásom másolatában és a csatolt tanúsítványokban is".4 1 A káderek kiválasztásának személytelen rendszere persze nem tudta kiszorítani a patronátus intézményét, ugyanakkor fokozatosan azokra korlátozta a kliensek körét, akik képesek voltak dokumentálni a tisztségre való alkalmasságot. Több ezer hasonló kérelem a 19. század-38 ÖStA, FHKA, HFU, Fasz. r. Nr. 832, 4 Nov. 1752. fol. 3v. 39 MOL E 47, 17. cs., Nr. 401 ex Febr. 1775. 40 ÖStA, FHKA, ÖC, Fasz. r. Nr. 2144, Nr. 270 ex Majo 1780, fol. 480v. 41 MOL E 47, 19. cs., Nr. 409 ex Nov. 1775.
