Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Khavanova, Olga: A kérelemírás mestersége. Hivatalnoki pályafutások a 18. századi Habsburg Monarchiában V/1249
ként értelmezett „érdemek" határozták meg a nemesség és az uralkodó közötti kölcsönös kapcsolatok jellegét. A 18. századi abszolút monarchia kormányzati mechanizmusának bonyolódása oda vezetett, hogy a korona és a rendek dialógusában a nemesek számára az érdemek tüzetes számbavétele és pontos felsorolása az egyetlen lehetséges formává vált, mint ahogy az is, hogy demonstrálják az egyeduralkodónak személyes elkötelezettségüket, míg az uralkodónak — a korábbiakhoz hasonlóan — észre kellett vennie és ki kellett tüntetnie a nemesi érdemeket, melyek sorában egyre méltóbb helyet foglalt el a gondosság, a felelősség és a megbízhatóság.3 6 Úgy tűnik, a Habsburg Monarchiára jobban alkalmazható Smith koncepciója. Az a tényező, hogy az érdemek (az uralkodói szolgálatban eltöltött évek, betöltött tisztség, szolgálati buzgalom az uralkodói akarat teljesítésekor, dicséretre méltó kezdeményezés stb.) átalakultak a koronával folytatott dialógus alapvető érvévé, kiegyenlítette a nemes veleszületett tulajdonságait és erényeit szerzett érdemeivel. Varlandy Ferenc magyar nemes 1784-ben szinte egy rangra emelte ezeket a fogalmakat: „A kérelmező sokat tapasztalt apja, hogy a kormányzók és az uralkodók igazságosan értékeljék az ősök hűséges szolgálata révén elért érdemeit, és azokat kiterjesszék az örökösökre is, úgy igyekezett taníttatni és oktatni fiait, hogy legnagyobb mértékben megfeleljen az uralkodó elvárásainak, tehát születése jogán ne csak tulajdont kaphasson, hanem erényeket és érdemeket is szerezzen".37 Az érdemekről folytatott szakmai diskurzusra a Habsburg Monarchia történetének kontextusában még jobban oda kell figyelni. Itt jegyezzük meg, hogy lehetséges, hogy a 18. század elején — azok után, hogy a magyar rendiség ismételten megbékélt a magyarországi Habsburg-uralommal, cserébe azért, hogy a dinasztia lemondott a kemény abszolutista módszerek alkalmazásáról a királyság kormányzásában — az érdemek felhalmozása és örökül hagyása a nemrég még részben lázadó és elégedetlenkedő rendek császári-királyi elitbe történő inkorporációjának nagy reményekre feljogosító eszközévé vált. Mária Terézia uralkodása idején, a családi és személyes érdemek dichotómikus egységének keretén belül, a hatalom az arany középutat kereste a hűségért járó megjutalmazás és a személyes érdemek ösztönzése között. A bürokratikus apparátus túlterjedése, továbbá az, hogy bonyolódott a gazdaság, a pénzügyek és maga a társadalmi szféra is, illetve az oktatás irányításának új feladata, nemcsak kifogástalan genealógiát követelt meg a hivatalnoktól, hanem sokoldalú képességeket, tudást és tapasztalatot is. Az érdemes szülők fiainak hivatali alkalmazása a korábbiakhoz hasonlóan a káderpolitika egyik alapelve maradt, amely végső soron garantálta a hivatalnoki réteg átalakulását az iparosokhoz, a kereskedőkhöz vagy a katonákhoz hasonló, öröklődő foglalkozású szakmai csoporttá. Igaz, hivatali kinevezést nyerni egyszerűen csupán egy kiérdemesült apa fiaként egyre nehezebben lehetett. 36 Jay M. Smith: The Culture of Merit. Nobility, Royal Service, and the Making of Absolute Monarchy in Fance, 1600-1789. Ann Arbor 1996. 3' MOL C 84. Helytartótanácsi levéltár, A Magyar Királyi Helytartótanács regisztratúrája. C 84, Departamentum gremiale ordinarium. 67 d, 1784, F. 6.
