Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Zrínyiek a magyar és a horvát históriában (Ism.: Molnár Antal) IV/1053

— végvidéki pozíciónak első látásra ellentmondani látszó — gazdag irodalmi termés, amely a Zrínyi-családhoz kötődő nyomdákban napvilágot látott. Hoffhalter és később Manlius műhelyében számos, a magyar és a horvát irodalom szempontjából alapvető fontosságú munka jelent meg, amelyek mögött (a Bánffy- és a Batthyány-család mellett) a Zrínyiek támogatása is kimutatható. Ugyancsak nagyon lényeges azoknak a kulturális kapcsolatoknak a bemutatása, amely a Zrínyiek sokirányú (itáliai, dalmáciai, raguzai és persze magyar) tájékozódását bizonyítják, hiszen részben ezek az otthonról hozott kötődések alapozták meg a költő (VII.) Miklós rendkívül széleskörű műveltségét. A két következő tanulmány szorosan kapcsolódik egymáshoz: Bitskey István a költő Zrínyi Miklós műveiben megfogalmazódó önszemléletet és nemzettudatot vizsgálja (113-136), míg két horvát szerző, a Zágrábi Egyetem oktatói, Zrinka Blazevic és Suzana Coha Zrínyi Péternek a horvát irodalomban és nemzetépítésben elfoglalt helyét tanulmányozzák (137-164). Bitskey az életmű szövegeinek fölényes ismeretében válogatta össze azokat a költői és retorikai alakzatokat, amelyekkel Zrínyi saját magára és tágabb közösségére reflektált. A hadvezér és költő számára — műveinek tanúsága szerint — egyértelműen az első identitás volt a meghatározóbb, éppen ennek kiteljesítését, „teoretikus apologetikáját" jelentette a költészet és a hadtudomány magas fokú művelése. Az önkép kialakításának középpontjában a virtus fogalma állt, amelynek pontos meghatározásával műveiben sokat foglalkozott. Ezt követően a szerző ugyancsak bőséges szöveganyaggal mutatja be a költő sajátosan kritikus, etikai jellegű és jövőorientált nemzettudatát. Nagyon izgalmas a következő tanulmányt Bitskey dolgozatával együtt olvasni, hiszen a két zágrábi szerző nagyon hasonló problémákat feszeget, csak éppen Zrínyi Péterrel és a horvát nemzettudattal kapcsolatban. Ez az írás két, jól elkülönülő részből áll: egyrészt bemutatja a fiatalabb Zrínyi irodalmi munkásságának a horvát nemzettudat formálódása szempontjából lényeges elemeit, majd pedig szól a két horvát összeesküvő, Zrínyi és Frangepán Ferenc utóéletéről, irodalmi, politikai és művészeti felhasználásáról, kivégzésüktől egészen napjainkig. Az első rész leginkább tanulságos vonulata a magyar és a horvát nyelvű Syrena-kötet összehasonlítása, amelynek során a szerzők számos fontos, a magyar és a horvát közönség eltérő elvárási horizontja miatti különbségre mutatnak rá. Az utóéletet bemutató rész pedig több, a magyar olvasó számára teljesen ismeretlen irodalmi és képzőművészeti alkotás ismertetése révén vázolja azt a folyamatot, amelynek során a két főúr tragédiája az árulók és összeesküvők jól megérdemelt büntetéséből a 19. században formálódó horvát nemzettudat egyik fontos hivatkozási pontjaként a nemzeti helytállás mintaképe lett. A következő három dolgozat szintén kisebb egységet alkot a kötet egészén belül: az utolsó Zrínyi-generáció három tagjának életrajzát olvashatjuk a korszak és a Zrínyi-család legavatottabb kutatóinak tollából. Hausner Gábor Zrínyi Miklós fiának, Zrínyi Ádámnak ígéretesen induló, de tragikusan rövidre szabott pályáját mutatja be (165-180). Ádám gróf apja halála előtt két esztendővel (1662) született, anyjával 1670-ben végleg elhagyták Csáktornyát, és a bécsi jezsuita kollégiumban nevelkedett, majd a leuveni egyetemen jogot hallgatott. Tanulmányai végeztével hazatért Csáktornyára, és bekapcsolódott a törökellenes harcokba: részt vett a felszabadító háborúban, ígéretes karrierje azonban Szalánkeménnél 1691-ben véget ért: a század legvéresebb csatájának tartott ütközetben egy golyó ütötte sebben elvérzett. R. Várkonyi Ágnes, a Zrínyi kutatás hazai doyenje Zrínyi Péter lányának, a magyar történelemben az apánál is jobban ismert Ilonának az életét mutatja be (181-206). Az irodalmi igénnyel megírt dolgozat nagyon széles kitekintéssel, a kora újkori női szerepek keretei közé helyezve mutatja be ennek a nem mindennapi asszonynak a sorsát. Részletesen szól a Horvátországban töltött fiatalságáról, kísérletet tesz neveltetésének és műveltségének körvonalazására; beszámol a választott erdélyi fejedelemmel, I. Rákóczi Ferenccel kötött házasságáról, bemutatva a frigy hátterét és a 1670 utáni nehéz esztendőket; majd végezetül a fiatal Thököly Imrével való kapcsolatáról ír, az 1682-ben lezajlott esküvőtől a híres munkácsi ostromon át egészen a nikomédiai száműzetésben bekövetkezett haláláig. Várkonyi tanárnő az események elbeszélése során a nagypolitika örvényei között a maga emberi méltóságának megőrzésén és családja boldogulásán fáradozó, „minden dolgaiban erős szívű fejedelemasszonyt" állítja elénk, nem mindennapi beleélő képességgel és megjelenítő erővel. Végül Varga J. János az „utolsó Zrínyi", János Antal gróf szomorú sorsát mutatja be (207-218). Zrínyi Péter fiának pályáját kezdettől fogva beárnyékolta apja kivégzése és sógorainak politikai tevékenysége, rendületlennek tűnő császárhűsége ellenére is folyamatosan ott lebegett felette a gyanú árnyéka. A végzete akkor teljesedett be, amikor 1683-ban egy császár-ellenes merénylettel gyanúsították meg: azonnal letartóztatták, és bár a vádak sohasem nyertek bizonyítást, egészen húsz évvel később bekövetkezett haláláig a király fogja maradt. Az itt bemutatott három Zrínyi-saij sorsa a nyilvánvaló különbségek ellenére is alapvetően nagyon hasonlít egymásra: egy négy generáción át töretlenül felívelő, politikai és kulturális súlyában nem-