Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Zrínyiek a magyar és a horvát históriában (Ism.: Molnár Antal) IV/1053

zetközi rangúvá váló család hatalma csúcsán is képes egyik napról a másikra elveszíteni mindazt, amit korábban szívós munkával másfél évszázad alatt felépítettek. Mindhárom ükunoka élete torzó maradt, még a legnagyobb ívű pályát befutó Ilonáé is, Ádámról vagy János Antalról nem is szólva -túlságosan is szemléletesen példázva az apa-nagybácsi klasszikus gondolatát a jó sors fontosságáról. A kötet egésze szempontjából kulcsfontosságú Tüskés Gábor tanulmánya a két Zrínyi Miklós ikonográfiájáról (219-268). Egyrészt azért, mivel a kötetet nemcsak díszítő, hanem annak a szöveg mellett szerves részét képező képanyag jelentős részben a szerző publikálatlan ikonográfiái gyűjtéséből származik. Másrészt pedig annak okán, mert ez a tanulmány a képzőművészet oldaláról vizsgálja mindazon kérdéseket, amelyeket a történeti és az irodalomtörténeti dolgozatok saját forrásaik alapján tárgyaltak. Tüskés írása tehát — a címmel ellentétben — nem pusztán a képi ábrázolások művészettörténeti leírását tartalmazza, hanem a két Zrínyi ikonográfiáját a kultusz-történet egészébe ágyazva mutatja be, alapvető és mással nem pótolható kiegészítését adva a kötet irodalomtörténeti tanulmányainak. A két Zrínyi képi ábrázolásai formai és funkcionális tekintetben is a magyar történelem legjelentősebb személyiségeinek, leginkább uralkodóinak az ábrázolási hagyományaival tartoznak egy csoportba. Az alapos elemzés lehetővé teszi a szerző számára, hogy a történeti ikonográfia módszerével mutassa be a Zrínyi-kép történeti változásait, a kultusz fellendülését és hanyatlását, a Zrínyi-képek koronként módosuló funkcióit, a képi ábrázolásban megjelenő történelemszemlélet európai összefüggésrendszereit. A kötet utolsó tanulmánya egyúttal a függelék első írása is: Bene Sándor bevezető dolgozata a három közzétett forrásszöveghez (271-319). A 17. századi történetírással és propaganda-irodalommal hosszú ideje foglalkozó irodalomtörténész ezúttal a genealógia kora újkori történetét vette górcső alá, és a tőle megszokott széles nemzetközi kitekintéssel vizsgálja a Zrínyi-családtörténet megszületésének körülményeit, műfaji jellemzőit és lehetséges értelmezéseit. Az írás mind tartalmi mélységeit, mind pedig retorikai megformáltságát tekintve méltó lezárása ennek a minden elemében kitűnő kötetnek. A Zrínyi-családtörténet hátterének bemutatása után megismerjük a szerzőt, Marcus Forstallt, a kalandos életű ír ágostonos szerzetest, aki a renden belüli konfliktusai után talált menedéket a Zrínyi család szolgálatában. A nevelői és diplomáciai feladatok mellett legfontosabb megbízatása a család krónikájának összeállítása lett, a munkája során keletkezett dokumentáció több állomás (Bécs és Budapest) után ma Zágrábban található. Ez a forrásanyag lehetővé teszi, hogy megismerjük Forstall tudományos kapcsolatait, munkamódszerét, sőt olykor egészen apró műhelytitkokat is. Másként fogalmazva abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy nemcsak a végeredményt látjuk, hanem a hozzá vezető utat is részletesen követni tudjuk. Bene Sándor bemutatja a Zrínyi-családtörténet felépítését: világosan elkülöníti az első, mitologikus egységet a második, dokumentumokon alapuló „tudományos" résztől. Ezt az első látásra paradox kettősséget elhelyezi a 16. századtól kialakuló európai genealógia-irodalom keretei között, számos korabeli analógiával igazolva, hogy a kettős funkció (reprezentáció és nemességbizonyítás) törvényszerűen alakította kétarcúvá ezt a történetírás és költészet határán táncoló műfajt. A szerző nagyon invenciózusan mutat rá Zrínyi Miklós szándékaira a családtörténet összeállításakor: egyrészt elemezve az őskeresés egyes elemeinek aktuális jelentéseit, másrészt feltárva a genealógia feltűnő hiányainak nyilvánvaló okait - kikkel szeretett volna rokoni kapcsolatba kerülni és kikkel nem a költő-hadvezér. Végezetül pedig a levelezésanyag számos fontos tanulságát hasznosítva mutatja be a családtörténet összeállításának műhelytitkait, és a genealógia későbbi felhasználásának néhány eklatáns példáján keresztül érzékelteti eme egyébként is „szenvedélyes műfaj' bizonytalanságait, de talán reményeit is. A tanulmányt a három forrás követi: Forstall hosszabb családtörténete és rövidebb genealógiai összeállítása, illetve Galeazzo Gualdo Prioratónak, I. Lipót császár udvari történetírójának Zrínyi Miklós-életrajza, amelyet tulajdonképpen — amint az Bene tanulmányából kiderül — szintén Forstall állított össze (321-390). Az első és a harmadik forrást Bene Sándor, a másodikat Kiss Béla Károly fordította. Ezt a fontos és tartalmas, külső megjelenésében is nagyon igényes kötetet végigolvasva még egyszer érdemes elgondolkodnunk rajta: mi a tétje ennek és a hasonló vállalkozásoknak. A szerkesztők a választ nagyon határozottan sugallják: „A közös tradíciót persze nem kötelező megszólítani; s ha senki sem kérdezi, talán meg is szűnik. De bizonyos értelemben «mi» is megszűnünk vele..." Biztosan nagyon sokan gondolják úgy, nemcsak magyarok és horvátok, de bízom benne, Közép-Európa más nációjának tagjai közül is, hogy ez nem lenne jó. Nemcsak a másik javáért tehát, saját magunk érdekében is érdemes sokfelé figyelni, minél többet megtudni azokról, akikkel (zrínyisen szólva) a jó sorsunk egymás mellé plántált. Ez a kötet és reményeink szerint a soron követ-