Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Zrínyiek a magyar és a horvát históriában (Ism.: Molnár Antal) IV/1053

ZRÍNYIEK A MAGYAR ÉS A HORVÁT HISTÓRIÁBAN Szerk. Bene Sándor - Hausner Gábor (Hősgaléria) Zrínyi Kiadó, Budapest, 2007. 391 o. A történetírás mindenkori problémafelvetését, tematikáját és módszertani irányzatait nagyon erőteljesen meghatározzák az aktuális politikai és kulturális feltételek. Ez a közhelyesnek tűnő megállapítás számtalanszor eszembe jut, amikor az 1989 utáni hazai historiográfia eredményeivel, útkereséseivel vagy éppen zsákutcáival szembesülök. Az itt ismertetésre kerülő kötet több szempontból is jól példázza szakmánk, a magyar történetírás új útjait. Elsősorban azért, mert egy, a kora újkor minden (politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális) értelemben kiemelkedő jelentőségű főúri családját veszi górcső alá, tehát a rendszerváltás előtti historiográfiában nem kifejezetten sikerágazatnak számító irányzat, az elitkutatás egyik fontos darabját vehetjük most kézbe. Irányzatot említettem, hiszen nem társtalan ez a munka az elmúlt évtized könyvtermésében. Számos fontos kötet jelzi, hogy a politikai elit sokirányú, modern szempontok szerinti vizsgálata nélkül a kora újkori magyar történelem még alapvonalaiban sem érthető meg. Elég legyen itt csak az udvari kultúrára vonatkozó kutatások reprezentatív összefoglalását, az egyes főúri famíliákról, így a Batthyány és a Pálffy családról szóló tanulmányköteteket, illetve a magyar politikai vezető réteg és a Habsburg Monarchia viszonyrendszerére, a főpapság egyházpolitikai súlyára vonatkozó vizsgálatokat, vagy az egyre nagyobb léptékű művelődéstörténeti (vagyis irodalom-, művészet- és zenetörténeti) kutatásokat említeni. Ebben a sorban a Zrínyi-kötet több szempontból is fontos állomást jelent. Egyrészt végre szakít a történeti és irodalomtörténeti kutatásban évtizedek óta meggyökeresedett tematikai és módszertani megközelítéssel, amely egyedül és kizárólag a két Zrínyi Miklós alakjára fókuszálva teljesen figyelmen kívül hagyja a család egészének vizsgálatát; hiszen szóra sem érdemes evidencia: a szigetvári hős és a költő-hadvezér pályája csakis ebben a keretben értelmezhető. Másrészt, és ezt még fontosabbnak látom, a kötet horvát és magyar történészek közös munkája, amely ténynek ebben a témakörben magától értetődőnek kellene ugyan lennie, de sajnos mégsem az. Történetírásunk legjobbjai több mint egy évszázada kiáltanak a magyar és a szomszédos nemzetek historikusainak együttműködéséért. Ennek első feltétele egymás nyelvének — legalább olvasás szinten történő — elsajátítása, a másik eredményeinek folyamatos nyomon követése, majd pedig a közös kutatási programok megvalósítása. Erről cikkeztek már a századfordulón, elsősorban balkáni viszonylatban, majd Trianon után a desiderata a szlovák és a román nemzeti historiográfiákkal bővült ki. Az 1930-as évek végére felnőtt egy olyan magyar tudós generáció, amely erre a közös munkálkodásra a számos nemzeti sérelem és az egyre kedvezőtlenebb politikai feltételek ellenére is hajlandó és képes lett volna. Az általuk írott és szerkesztett kötetek és folyóiratok napjainkig minden, a Duna-menti nemzetek közös sorsát vizsgáló kutatások kiindulópontja kellene, hogy legyen. Az 1945 utáni változások ezeket a kezdeményezéseket (minden egyébhez hasonlóan) derékba törték, hosszú évtizedekig szó sem lehetett tényleges és valós (vagyis nem látszat-) eredményeket hozó együttmunkálkodásról. Az 1960-as évektől létrehozott történeti vegyesbizottságok, a szomszédos államok történészeivel folytatott párbeszéd-kísérletek leginkább csak azt mutatták, hogy a szocialista testvériségnek is voltak korlátjai. A kommunizmus európai bukása után kialakuló és magukat újraértelmező közép-európai nemzetállamok historikusai persze megint csak nem a higgadt együttmunkálkodásban lettek érdekeltek, a történelmi identitást sokszor éppen a másikkal szemben megfogalmazva a legkönnyebb és a legnépszerűbb meghatározni. Arra, hogy ez mennyire így van, talán nem kell példákat hozni, és sajnos az is nyilvánvaló, hogy szerb, román vagy szlovák viszonylatban még sokáig nehéz lesz a szakmai együttműködés minden téren jól működő formáit megtalálni. Talán nem optikai csalódás a részemről, ha úgy látom: a közép- (vagy délkelet-) európai együttgondolkodásra az egyik legalkalmasabb terepet éppen a horvát-magyar közös munka jelentheti. Egyrészt számos (más esetben hiányzó) feltétel eleve adott: mindkét nemzet egy évezredre visszatekintő állami múlttal rendelkezik, és ezek az államalakulatok végig rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Nincsen szükség évszázadok kitörlésére a nemzeti emlékezetből, vagy éppen nemlétező állami formációk, országok kitalálására. Más szavakkal: a frusztrációkból adódó konfliktusok lehetősége eleve sokkal kisebb. Magyarok és horvátok anélkül vizsgálhatják saját múltjuk közös pontjait, hogy eközben kimondott súlyos vádak vagy a hasonlóan vészterhes elhallgatások mérgeznék a közös munkálkodás légkörét. Úgy tűnik, ezt a lehetőséget mindkét náció történészei felmérték, és mind nekünk, magyaroknak, mind pedig horvát szomszédainknak az egymás felé fordulás lett a „menekülési útvonal" a közép-európai elszigeteltségből. 1990 után mindkét ol-