Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyula Kristó: Ardealul timpuriu (895-1324) (Ism.: Kovács Szilvia) IV/1047

re. Az ekkora már elmagyarosodott székelyek magukkal vitték korábbi földrajzi környezetük neveit új lakhelyükre is, ahol a 12-13. század fordulóján vagy a 13. század elején telepedhettek meg. Az 1220-as években már a Szászföldhöz hasonló, területi egységgé kiépülő Székelyföld élére állított székelyispánt a király. A székelyek az új helyen is elsősorban katonai szolgálattal tartoztak a királynak, emellett állatokkal adóztak. Zárt közösségeiket az 1270-es évektől nevezik egyetemnek {universitas). Maga a székely igazgatás azonban csak a könyvben vizsgált kor után szerveződött meg a hét székely szék szász mintára történő kialakításával. A szerző, megvizsgálva a területre vonatkozó kútfőket, határozottan állítja, hogy Erdélyben a 9. században nem élhettek románok. A Nesztor-krónika 898. év alatt szereplő uolohjai nem az 1. század óta ott élő romanizált dákok utódai, miként a román történetírás véli, hanem a Kárpát-medence nyugati részét a 8. században elfoglaló frankokkal azonosak. A dákoromán kontinuitás másik vélt alapforrása, Anonymus pedig a honfoglalás után háromszáz évvel írta munkáját. A regényes gesztájában említ ugyan vlachokat, munkájának forrásértékét e korra azonban jelentősen csökkenti, hogy például a honfoglalás korának egyetlen jelentős személyiségét sem ismeri. A nála szereplő s a magyarokkal ellenséges népek saját korának etnikai-politikai helyzetét tükrözik. Az erdélyi románok, akik a középkori görög és latin forrásokban vlach néven szerepelnek, az írott források szerint a 10. század végén még Görögországban és Ohrid környékén éltek, először a 12. században jelentek meg a Balkán-félsziget északi részén. A magyarországi írott forrásokban az 1210-es években tűnnek fel. Az adatok alapján az Olt mentén vándorolva léptek Erdélybe, ahol szintén délről haladtak észak felé, és mindenütt a hegyvidékek peremén telepedtek meg. Az 1230-1240-es években a leggyakrabban a Kárpátokon kívüli, de azok közvetlen szomszédságában élő románokról nyújtanak forrásaink információkat. A század második felében már Erdélyben is megjelentek, első hídfőállásuk Fogaras vidékén volt, majd Hunyad megyében, a Barcaságban és Fehér megyében is megtelepedtek. A tatáijárás pusztítása következtében felértékelődött szerepű románság betelepítésében először a királyi hatalom, majd a 13-14. század fordulójától a magánföldesurak játszottak főszerepet. A szerzőnek a forrásokra támaszkodó érveit olvasva felmerülhet a kérdés: mi a helyzet a dákoromán kontinuitással? Az adatok magukért beszélnek: ha a térségben már 271 óta romanizált (román) lakosság élt volna, miért csak a 14. században jelentek meg az első román eredetű helynevek — s azok is először csak Fogaras vidékén, majd ezt követően Dél-Erdély más tájain, hiszen a terület nagyobbik, északi részében sem románok, sem román helynevek nincsenek —, valamint miért csak a 13-14. században épültek az első román ortodox templomok. A transzhumáló állattartó románok az uralkodónak juhokkal és katonáskodással adóztak. A 13. század végén a gyengülő királyi hatalom szempontjából felértékelődött a románság szerepe. III. András a románoknak a szászok és székelyek mintájára történő megszervezésére törekedett. Ez azonban részben a románság életmódja miatt, részben pedig a magánföldesúri telepítések következtében nem valósult meg. A 12-13. század fordulójával véget ért Erdély történetének egy szakasza. A 13. század elejétől robbanásszerűen megnőtt írott forrásanyag egy mozgó, igazodó társadalom képét vetítik elénk. A „hosszú" 13. század eseményeinek leírásával kezdődik a könyv második része. A 13. század első felének erdélyi történetét a Német Lovagrend betelepítése, majd kiűzése, a kun missziók és a mongol támadás határozta meg. IV Béla a tatár pusztítás következtében a határvédelmet először, 1247-ben, a Johannita Lovagrendre, majd azok távozása után a székelyekre bízta. A király folytatta Dél-Erdélyben a románok betelepítését. 1242 után sor került kővárak építésére is: a vizsgált korszakban a források tanúsága szerint Erdély területén 26 kővár és egy-két, más anyagból épített erősség állt. Nagy jelentősége volt Erdély történetében annak, hogy a terület élén 1257 és 1270 között IV Béla idősebb fia, a későbbi V István állt ifjabb királyként, akinek fennhatósága kiterjedt a Dunától keletre levő egész országrészre Brassó kivételével. Uralma alatt István herceg nagyszabású erdélyi politikát folytatott, amely leginkább az erdélyi nemesség megerősítésében mutatkozott meg. Erdély történetében ez sem volt nyugodt korszak, ugyanis 1264-ben István és apja közti belháború, majd a szászok és az erdélyi püspök ellenségeskedésének kirobbanása (1277), illetve 1285-ben egy újabb tatár támadás rázta meg a terület lakosságát. A politikatörténet mellett Kristó Gyula könyvében sort kerít az erdélyi gazdasági élet és a városiasodás történetének tárgyalására is. A társadalmi kép rekonstruálása során a szerző leírja, hogy az erdélyi birtokos családok nagyobb része nem erdélyi eredetű, az erdőn inneni nemesség különféle birtokadományok révén került Erdélybe. A 13. században kialakuló köznemesség jelentősé-