Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyula Kristó: Ardealul timpuriu (895-1324) (Ism.: Kovács Szilvia) IV/1047

lójától fokozatosan az északnyugati területekről délre haladva telepednek be, építik ki ezzel párhuzamosan a világi és az egyházi intézményeiket. Kristó Gyula a nomádoknál szokásos puszta személyneves helynevek alapján a magyarság első szállásterületét Erdély északi részére helyezi. Ide lokalizálja a forrásokban szereplő, 11. század eleji Gyula vezér törzsi államát is, amelynek helyén — Gyula leverése után — létrehozták a győztes királyi hadvezérről elnevezett első erdélyi megyét, Dobokát. Ebből az óriási megyéből szakadtak ki a 11-12. század folyamán Kolozs, Kraszna és Torda megyék. Erdély második vármegyéje — amely Dél-Erdély bolgár urának, Keánnak az 1003 körüli veresége után, részben annak területén jött létre — Fehér megye volt. Ennek egységét a szászok, majd a székelyek telepítése bontotta meg, de ebből szervezték meg a 12. században Küküllő, a 13. században pedig Hunyad megyét is. A Fehér megyei ispán a 12. század végére fokozatosan megszerezte a többi erdélyi vármegye feletti vezetést, és 1199-ben, „mint erdélyi elöljáró" (154.) már a szláv eredetű vajda címet viselte. A szerző szerint korábban Keánt nevezhették így szláv alattvalói. A vajda, aki az erdélyi ispánok felettese volt, a korszak utolsó évtizedeire Erdély — magyar királytól függő — urává vált. A 11. század elején Erdély is beilleszkedett a frissen létrejött keresztény magyar államba. Ezt bizonyítja, hogy területén a világi igazgatással párhuzamosan épült ki az egyházszervezet, és jelent meg a földmagántulajdon. I. (Szent) István nem sokkal Gyula leverése után hozhatta létre az erdélyi püspökséget Gyula egykori észak-erdélyi területén. A területről elnevezett egyházmegye székhelye kezdetben a dobokai vár egyik, 11. századi bizánci érmével keltezett temploma lehetett, s valószínűleg csak I. (Szent) László korában került (Gyula-)Fehérvárra. (A város nevének előtagja azonban nem köthető a levert Gyulához, mivel első alkalommal egy 1274. évi oklevélben szerepel az Alba Jule ['Gyulafehérvár'] alak.) Az egyházmegye területi terjeszkedésével párhuzamosan a kezdetben az Igyfon-erdőn (Réz-hegység—Mun^ii Plopi§ului) túli területet jelentő Erdély fogalom is tágult, de ugyanakkor szűkült is, mert az erdélyi püspökségbe eső Ugocsa és Szatmár nem tartozott a világi Erdélyhez. Vagyis az egyházi és a világi Erdély területileg nem volt azonos. A világi egyházi intézmények mellett a 11-12. század folyamán megjelentek a bencés és ciszterci apátságok is. Az ispáni várak mellett templomok épültek, és a forrásokban a falusi templomok is feltűntek. Bár e korszakra kevés a forrás, az mindenesetre kirajzolódik, hogy a 12. század végére Erdély a latin rítusú egyház keleti végvára lett. A vármegyék és várispánságok létrejöttéről nincsenek írott adataink. A vármegyék általában azokról a várakról kapták nevüket amelyek köré szerveződtek. Erdélyben all. században négy magyar építésű föld-fa vár volt: Dobokavár, Kolozsvár (a mai Kolozsmonostoron), Tordavára (a mai Várfalván), Hunyadvára (a mai vár szomszédságában). Ugyanakkor meg kell említenünk a korábbi bolgár központot, a kőből épült Fehérvárt és a bizonytalan keltezésű Küküllővárat is. A folyamatos betelepülésük során a magyarok Erdélyben a 7. századtól ott élő szlávokat, valamint a déli részen az ottani szlávokat meghódító protobolgár (török) népességet találtak. A 10-11. század fordulóján már jelentős magyar népesség élt Erdély északi részén. A 11. században is folytatódó betelepülés nyomán a 12. század második felére Erdély déli részén is sűrű magyar településhálózattal számolhatunk. A magyarok mellett más etnikumok is beköltöztek a 11-12. században Erdélybe. Az Új betelepülők című fejezetben a szerző kronológiai sorrendben tárgyalja a szászok, a székelyek és románok megjelenését, valamint a Magyar Királyságban betöltött szerepüket. Ezeknek a népeknek a történelmi szerepével foglalkozik a szerző 2003-ban megjelent könyve (Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Lucidius Kiadó, Bp. 2003.) is. Az első német nyelvű telepesek all. század végén jelentek meg, számuk a 12-13. század folyamán jelentősen növekedett. Ez vezetett az 1224. évi Andreanum kiadásához. A szász elnevezés először egy 1206. évi oklevélben fordul elő, de csak 1230-tól lesz összefoglaló neve a Nyugat-Európából Erdélybe telepedett németeknek, annak ellenére, hogy éppen Szászföldről érkezhettek a legkevesebben. Az erdélyi szászok jelentőségét tükrözi III. Béla 1195 tájáról ránk maradt jövedelemjegyzéke, amely szerint a királyi bevétel 9%-át az erdélyi királyi hospesek adói tették ki. Az Andreanum Szászvárostól Barótig egy néppé egyesítette, és a szebeni ispán fennhatósága alá helyezte a dél-erdélyi szászokat, ugyanakkor széleskörű autonómiát biztosított számukra, földjeiket védte az idegenektől, és különleges elbírálásban részesítette testületeiket. Kiváltságaikat III. András 1291. évi törvénye kiegészítette és megerősítette. Az erdélyi szászok 1298-tól mint egyetem (universitas), 1305-től pedig mint közösség Ccommunitas) szerepelnek, azaz zárt testületként tekintettek rájuk. 1302-től kezdve az autonómia szervezeti keretének tekinthető bírói székek is megjelentek. A magyar honfoglalókkal együtt érkező, a szerző szerint eredetileg török nyelvű székelyek a 12. században költözhettek az ország nyugati határvidékéről, majd pedig Bihar környékéről kelet-