Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szántay, Antal: Regionalpolitik im Alten Europa Die Verwaltungsreformen Josephs II. in Ungarn, in der Lombardei und in den Osterreichischen Niederlanden 1785-1790. (Ism.: Soós István) III/787

788 TÖRTÉNETI IRODALOM Anglia) utolérése, részben pedig a szomszédos nagyhatalmak (Porosz- és Oroszország) közigazgatási újításai motiválták. Mindezek az elképzelések, tervek nem utolsó sorban egy filozófiailag megalapozott új uralkodói magatartásban gyökereztek. Közismert, hogy II. József ifjú korától kezdve részint a birodalmi ügyek intézése során, részint utazásai alkalmával behatóan tanulmányozta a Habsburg Birodalomhoz tartozó országok és tartományok történelmét, közigazgatását, alkotmányos berendezkedését, törvényeit, népeinek életét, mindennapjait. A megszerzett tapasztalatok birtokában mintegy személyes ügynek érezte a monarchia területileg, közigazgatásilag, történelmi hagyományaiban, gazdaságában egymástól élesen elkülönülő népeket egységbe kovácsolni. Szántay ezt követően röviden ismerteti azokat az eredményeket, melyeket II. József közigazgatási reformjainak kutatása tárgyában az eddigi hazai és külföldi szakirodalom produkált. Ezek bemutatása kapcsán többek között felhívja a figyelmet arra, hogy a történészek körében nincs egyetértés abban a tekintetben, melyek voltak II. József közigazgatási refomjainak elméleti alapjai. Szántay a kutatások tükrében arra a következtetésre jut, hogy ezek a 18. századi kameralisztikus államtudományokban, Samuel Pufendorf természetfilozófiájában, kameralisztikus gazdaság- és „politikatudományában", valamint Ch. A. Beck, J. H. G. Justi és K. A Martini gyakorlati államtanában, végül pedig valamint a fiziokratizmusban gyökereznek. Szántay szerint mindezen elméleti „források" mellett II. József reformgondolataira jelentős mértékben hatottak, illetve azok alakulásában meghatározó szerepet játszottak az egész Habsburg Monarchiára kiterjedő, 1748-1749-ben induló és egészen az 1780-as évek elejéig tartó központi és tartományi reformok. Szántay úgy látja, hogy ezekben a reformokban kétféle irányzat fedezhető fel. Az egyiket az egyre határozottabb központosító szándék, azaz a helyi, tartományi partikuláris érdekek, sajátosságok szerepének csökkentése, továbbá a rendeknek a közigazgatásból való fokozatos visszaszorítása jellemzi. Mindezek együttesen nemcsak az állam pénzügyi és katonai helyzetének jobbítását, hanem a jóléti törekvéseket és az alsóbb társadalmi rétegek védelmét is célozták. Ezek az intézkedések eleinte elsősorban az ausztriai örökös tartományokat érintették. A másik irányzat az 1760-1770-es évek reformjaihoz kapcsolható és mindenekelőtt a mindenható államminiszter, Kaunitz reálpolitikai gondolkodásmódjával fémjelzett. Az új központi birodalmi szerv, az Államtanács (Staatsrat) létrehozása az állam centralisztikus törekvéseit volt hivatott kifejezésre jutattni, különös tekintettel Lombardiára (a „nuovo ordine" címet viselő új közigazgatási rendszer bevezetése), de erősödött a központi hatalom közvetlen befolyása Osztrák Németalföldön is. A Magyar Királyság, mely 1765 után szintén a központi kormányzat irányítása alá került, területi közigazgatását egy-két rendelettől eltekintve, nem érintették érzékenyen a közigazgatási reformok. II. József már társuralkodóként megfogalmazta a birodalom, illetve országainak és tartományainak közigazgatása megreformálására vonatkozó elképzeléseit. Mint az Szántay elemzéseiből kitetszik, nem volt elégedett sem a Haugwitz, sem pedig a Kaunitz által kezdeményezett és bevezett reformokkal, többször keményen bírálva a fennálló politikai és közigazgatási rend hibáit, anomáliáit. Szántay többször nyomatékosan utal arra, hogy az ifjú régenst az egységes állam és adminisztráció elve mellett a monarchia és tartományainak politikai és a közigazgatási életében tapasztalt „rendetlenség", „lasússág", a „képességek hiánya", és általánosságban a mindenütt uralkodó „zűrzavar" megszüntetése indította reformterveinek kidolgozására. Ezt jelzi az 1761-ben készített emlékirata a monarchia katonai reformjáról, melyben a birodalom szétesésének veszélyeire hívta fel a figyelmet. Javaslataiban első ízben fogalmazta meg a „haszontalan" és nem hatékony bürokrácia megreformálásával kapcsolatos elképzeléseit. Egy későbbi iratában pedig egyenesen a korlátlan államról, az állam jóléte érdekében álló egyeduralomról szóló nézeteit vetette papírra, melyben minden (a rendekkel) közös kormányzási formát elutasított. 1765-ben egy újabb emlékiratban már egyenesen a Kaunitz-féle rendszert bírálta, és a Staatsrat átalakítását, egységes pénzügyi rendszert, a hivatalnokrendszer reformját, alkalmas tisztségviselők kiválasztását, továbbá egy, az összes tisztviselő számára kötelező elvi és gyakorlati előírások kidolgozását szorgalmazta. Ezek a bírálatok Kaunitzot is meggyőzték, és a régenssel együtt egy modernebb, hatékonyabb és központilag irányított államot kívánt. Egyetérthetünk Szántaynak azzal a megállapításával, miszerint Kaunitz reálpolitikusként a centralizációs politikában sem tévesztette szem elől a birodalom sokszínűségét, addig II. Jószef minden, a kormányzást érintő kompromisszumot elutasított, sőt ez a magatartás egyenesen magával Kaunitz-cal történő összeütközéshez is vezetett. Ez világosan látszik a császárnak több, Szántay által kitűnően elemzett további emlékiratából (1768, 1769, 1771, 1773). Ezek annak az egyre szilárdabb meggyőződéssé váló poli-