Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia (Ism.: Homoki-Nagy Mária) III/783

784 TÖRTÉNETI IRODALOM 18-19. században egy etnikailag önálló népcsoport kiváltságainak visszaszerzése és a magyaroktól elkülönülő gazdasági, jogi, igazgatási autonómia megszerzése és megőrzése. Ahhoz, hogy értékelhető legyen a jászkun kiváltságok jelentősége, ismerni kell mindazokat a történeti előzményeket, amelyek e jogosultságok megszerzéséhez vezettek. A monográfia első fejezete röviden összefoglalja azokat a történeti ismereteket, amelyek a kunok letelepítésétől kezdve a Német Lovagrend számára történő elidegenítésükig terjednek. Az autonómia szempontjából különösen fontosak azok a kiváltságlevelek, mint például az 1279. augusztus 10-én kiadott kun törvény, a jászokra vonatkozó 1323. évi királyi oklevél, vagy a 16-17. században keletkezett kiváltságlevelek, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a 18-19. században érvényesítendő jogok szempontjából. A szerző a történeti alapok bemutatásakor összehasonlításként arra is lehetőséget talál, hogy a hasonló kiváltságokkal rendelkező székelyekre és szászokra is utalást tegyen. A történeti bevezetőt követően tér át Bánkiné Molnár Erzsébet műve főtémájára, annak ismertetésére, hogy miként alakult ki az az autonómia, amelyet a jászok-kunok — szabadságuk visszaváltását követően — megszereztek maguknak. Az itt ismertetett munka felbecsülhetetlen érdeme, hogy olyan mennyiségű levéltári forrást dolgoz fel, amely ténylegesen lehetővé teszi a kutató számára, hogy a mintegy két évszázados fejlődést a maga teljességében bemutathassa. A jászok és a kunok sajátos jogaikat és kötelezettségeiket a megszerzendő autonómia keretei között voltak képesek rögzíteni. A szerző a gazdasági, az igazgatási és a jogi autonómia oldaláról olyan átfogó ismeretet tár az olvasó elé, amely ténylegesen lehetővé teszi az önálló kiváltságokkal rendelkező etnikum megismerését. Miközben az élet minden területét átfogó autonómiára törekvés elemeit vizsgálja, kikerülhetetlenül szembesül a szerző a 18-19. századi Magyarország egészét jellemző sajátos tulajdon- és birtokviszonyok egymásnak ellentmondó jegyeivel. Ez az oka annak, hogy Bánkiné Molnár Erzsébet mielőtt az autonómia egyes elemeit jellemezné a jászkun földtulajdon sajátosságainak bemutatására tesz kísérletet. A 18-19. században a magyar tulajdoni rendszert többszörös kötöttség jellemzi. A szokásjog által meghatározott magánjogi viszonyok között, alapvetően a rendi társadalom sajátosságaira kell figyelemmel lennünk. A nemesi rend körében élő vagyonjogi viszonyokat hármas kötöttség terheli, amely a nemzetségi viszonyokból származó ősiségből, a király főtulajdonjogából fakadó adományrendszerből és a földesúr-jobbágy viszonyát meghatározó urbáriális kötöttségekből fakad. Ezért, ha kizárólag a nemesség tulajdoni viszonyait akarjuk jellemezni, akkor azt kell mondanunk, hogy a nemesi tulajdon egy többszörösen korlátozott jog, mert a birtokot kezében tartó jogát, hol a király főtulajdona, hol saját nemzetségének közös tulajdonjoga, hol pedig a jobbágyait megillető birtoklási, használati jog korlátozza. Ha a magyar társadalom másik részének, a rendek keretein kívül élő jobbágyságnak a vagyoni viszonyait elemezzük, akkor éppen a 18-19. században, egy sajátos társadalmi-jogi fejlődésnek lehetünk tanúi. A jobbágyság — Szabó István kifejezésével élve — átalakul jobbágy-parasztsággá. Ez a vagyoni viszonyait tekintve azt jelenti, hogy a jobbágy-parasztság kezében lévő urbáriális telekkel, szőlővel, kerttel úgy rendelkezik, mintha az a sajátja lenne, csak a földesura hozzájárulását kell megszereznie ahhoz, hogy a kezében lévő ingatlan jószágot eladhassa, elcserélhesse vagy zálogba adhassa. Mindez azt eredményezi, hogy a 18-19. század jobbágy-parasztsága, a szokásjog által meghatározott feltételekkel, de korlátozott tulajdonnal rendelkezik. Mindezt azért bocsátottam előre, mert amikor a szerző, a jászkunok földtulajdoni viszonyainak sajátosságait jellemzi, akkor valójában ugyanazokkal a problémákkal szembesül, mintha a nemesek tulajdoni viszonyait, de különösen a késő rendi korszak jobbágy-parasztságának a vagyoni viszonyait elemzi valaki. Az alapvető problémát az jelenti, hogy a 13. században, a kunoknak illetve a jászoknak adott terület, a király által adományozott birtok volt, azaz a főtulajdonjog a királyt illette. A török hódoltságot követően a Jászkun Kerületet a Habsburg dinasztia „a fegyverjogon szerzett területekhez sorolta," ezáltal megerősítette azt az ősi jogot, hogy ez a birtok az uralkodót illeti. Ha pedig a tulajdonjog a királyé, akkor joga van rendelkezni arról, tehát a Német Lovagrend számára a területet elidegeníthette. Mit jelentett mindez a redempciót követően? Amikor a jászok-kunok a váltságdíjat megfizették, azaz szabadságukat megváltották, kié lett, az általuk megváltott föld tulajdonjoga? Megmaradt-e a király főtulajdonjoga? (Mindez, persze, valljuk be a mindennapi gyakorlatban nem volt érzékelhető.) Vagy a megváltott föld tulajdonjoga a jászok-kunok közösségének, azaz a Jászkun Kerületnek a tulajdona lett? A szerző által feltárt források alapján annyi rögzíthető, hogy mindazok, akik hozzájárultak a redempció összegének a kifizetéséhez, a hozzájárulás nagyságától függően kaptak ingatlant, ami tőkeföldből, járulékföldből, kaszálóból és szőlőből tevődött össze. Ezek a művelési területek a megművelőjük birtokában és