Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia (Ism.: Homoki-Nagy Mária) III/783

TÖRTÉNETI IRODALOM 785 használatában voltak, amelyekről meghatározott feltételekkel még rendelkezhettek is. Ugyanakkor a közösség közös használatában és rendelkezésében maradtak a legelők és az erdők, valamint az egész közösséget megillető úgynevezett benefíciumok. A szokásjogi rendszeren belül mindez azt jelentette, hogy a legteljesebb jogosultsággal a Jászkun Kerület rendelkezett, amely jogok érvényesítését egyrészt leadta a Jászkun Kerületbe, mint közigazgatási egységbe tartozó településeknek, másrészt a tényleges birtoklás és használat, a korlátozott rendelkezés joga a redemptus lakosságot illette. Ha tehát a nemesi illetve a jobbágy-parasztságot jellemző tulajdoni- és birtokviszonyokat korlátozottnak mondjuk, akkor ez pontosan ugyanígy igaz a jászok és kunok vonatkozásában is a 18-19. században. A szerző jól állapítja meg, hogy a jászok és kunok körében nem lehet polgári tulajdonról beszélni, mint ahogy egész Magyarország vonatkozásában, a szokásjogi szabályaink következtében nem lehet 1848 előtt polgári tulajdonról beszélni. Nem véletlen, hogy a 19. században megjelenő jogtudományi munkák szerzői csak birtokról beszélnek és a rendek, a kiváltságos népek, mint a jászok és kunok, illetve a jobbágyok vagyoni viszonyait és nem a tulajdonjogi viszonyait elemzik. Éppen ezért, ha a római jog dogmatikai rendszerére támaszkodva teszünk kísérletet a 18-19. század magyar tulajdon- és birtokviszonyok elemzésére, vagy elődeinket követve birtokról beszélünk vagy jól körülhatárolt módon korlátozott tulajdonként, esetleg a germán-német jogi dogmatikában kialakult osztott tulajdonként jellemezhetjük e sajátos vagyoni viszonyrendszert. Amikor a szerző a Jászkun Kerület földtulajdoni viszonyait elemzi, s tárja fel annak sajátosságait, ezt azzal a tudatossággal teszi, hogy ez az a sajátos viszonyrendszer, amely meghatározta a jászkunok társadalmi jellegzetességeit, s megalapozta a gazdasági, az igazgatási és a jogi autonómiájukat egyaránt. Jogtörténészként talán érthető, hogy a jászkun kiváltságok érvényesüléséből elsődlegesen azok érdekeltek, amelyek a földtulajdonra és az ezzel összefüggő vagyoni viszonyokra vonatkoztak. A fentiekben röviden elemzett vagyoni viszonyok a késő rendiség korában akkor érthetők a maguk teljességében, ha az ingatlan jószággal kapcsolatos szerződéseket, így az adásvételt, a cserét, a zálogot, a bérletet illetve a haszonbérletet elemezzük. A szerző a levéltári források alapján részletesen elemezte a jászkun földtulajdont és a földbirtoklást, melyhez jó alapot szolgáltattak a fellelhető földkönyvek. Ezekből ma már megközelítőleg jól megállapíthatók, hogy a visszaváltott földből, mekkora területet hagytak meg közösségi használatban és mennyit osztottak szét a redempcióhoz hozzájáruló családok között. Az is jól nyomon követhető, miként osztódott a későbbi évtizedekben ez a terület, miként tettek kísérleteket az egyes települések önkormányzatai a közösségi földek megtartására. A monográfia különösen jól érzékelteti a gazdasági autonómia elemzése során, hogy a régi kisebb királyi haszonvételek, mint a mészárszéktartás, a korcsmáitatás joga miként került a Jászkun Kerület, s azon belül az egyes önkormányzatok hatáskörébe. Miképpen igyekeztek az ebből származó bevételeket növelni, amelyek az egyes települések fejlődéséhez nélkülözhetetlenek voltak. Itt jegyezném meg, hogy a malomtartás jogának érvényesítése a kiváltságokat élvező jászkunok körében is sok gondot okozott, mint ahogy az gyakran megfigyelhető a mezővárosok mindennapjainak életében is. A magyar tulajdoni viszonyokat oly meghatározó ősiség a jászkunokat sem kerülte el, mint ahogy az nemcsak a nemesi rend soraiban, de a polgári tulajdonnál, sőt a 18-19. század jobbágy-parasztságánál is megfigyelhető. Ennek is köszönhető, hogy a birtokkal való rendelkezés a jászkunok körében is hasonló vonásokat tükröz, mint a nemesi jogban vagy éppen a jobbágy-parasztság körében. Amikor a szerző kimutatja, hogy a jászkun Liber Fundik milyen fontos bizonyítékok voltak a redemptus telkekkel összefüggő birtokperekben, akkor önkéntelenül adódik az összehasonlítás lehetősége a mezővárosok mindennapi gyakorlatával. Ott a „mindennapok jegyzőkönyveit" (Makó), az „örökbevallások protokollumát" (Szentes, Cegléd, Nagykőrös) vezették. Mindezek a telkek örökbevallásának, időlegesbevallásának, azaz a bérbe-, haszonbérbe vagy zálogba adásának elkerülhetetlen formai feltételei voltak. így a Liber Fundik a 18-19. század magánjogának nélkülözhetetlen forrásait is jelentik, melyeknek részletes feldolgozása arra is lehetőséget ad majd, hogy megállapítható legyen, mennyiben érvényesült a szokásjogi rendszerben az országos jog? Miben tért el a jászkunok magánjoga ettől? Milyen hasonlóságok mutathatók ki a nemesség, a polgárság vagy éppen a jobbágy-parasztság körében érvényesülő magánjogi normák között? Bánkiné Molnár Erzsébet szerint a földforgalmazás, a zálogjog és az öröklés vonatkozásában tett megállapításai minderre lehetőséget teremtenek. Elég ha csak arra utalok, hogy a jászkunok körében is formai feltételként érvényesült az ingatlan elidegenítésének bejelentési kötelezettsége. Körükben is élt az elővásárlási jog, mely elsődlegesen a vérrokonokat illette, majd a szomszédokat, a más redemptusokat, végső soron az irredemptusokat. Az elidegenítéssel kapcsolatos elévülési jog a szerző szerint a jászkunok körében is egy évben határozható meg, mint a job-