Századok – 2007
TÖRTÉNETI IRODALOM - Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia (Ism.: Homoki-Nagy Mária) III/783
TÖRTÉNETI IRODALOM 783 A hetedik fejezet a kétfejű sas kultúrtörténeti és heraldikai pályafutását tekinti át az indoiráni népek hiedelemvilágától a cári birodalmi jelképpé válásig. Ez utóbbi esetében három koncepció létezik: egy a bizánci, egy a német-római, és egy a balkáni eredet igazolására. Konstantinápolyban azonban nem ismerték a címerkészítés szabályait, és soha sem használtak kétfejű sast császári jelképként, habár a bizánci főméltóságok és tartományi vezetők viseltek ruháikon ilyen díszítőelemet. A 15. századtól a nyugat-európai heraldikában meggyökeresedett azon félreértés forrása, mely szerint a kétfejű sas a német-római és a „konstantinápolyi" császár címere, egy 14. század elején Itáliában keletkezett történeti munka Giovanni Villani tollából. A szerb és a boszniai fejedelmek a 14. századtól csináltattak maguknak címert a kétfejű sas motívumának fölhasználásával. A Balkán-félsziget, ez a Latin Császárság (1204-1261) kora óta bizánci és nyugat-európai kulturális hatásnak egyaránt kitett régió, a 14-15. században erős velencei befolyás alatt állt. Konstantinápoly eleste (1453) után a görög előkelőségek Itáliába menekültek. Az orosz címerállat balkáni származásának bizonyítására a modern szakirodalomban gyakran említik az utolsó bizánci császár testvérének, Démétriosz Palaiologosz moreai deszpotész tulajdonát képező evangéliumot, amely színes miniatúrái között találkozunk egy olyan kétfejű sassal, amit a Balkánon elterjedt formában festettek meg. A reneszánsz stílusú ábrázolás körvonalai szembetűnő hasonlóságot mutatnak a III. Iván pecsétjén látható madár sziluettjével. A Palaiologosz-család emigrációban élő tagjai előszeretettel használták a „konstantinápolyi császár" címet. Ágoston Magdolna e három koncepciót oldja fel szinkretikus egységben. Érvelése szerint Moszkvában tudták, hogy a kétfejű sas a német-római császár címerállata. Amikor a két dinasztia közötti diplomáciai kapcsolatok 1492 végén - 1493 elején váratlanul lehűltek a Habsburgok és a Jagellók közeledése miatt, III. Iván demonstrálni akarta, hogy nem pusztán egyenrangúnak tekinti magát a császárral, de hatalomban és méltóságban fölülmúlja a római és a lengyel királyt. Ebben a történelmi szituációban és ilyen eszmei tartalommal keletkezhetett a kétfejű sas ábrázolása a moszkvai uralkodó pecsétjein. A monográfia legfontosabb szakmai hozadéka Ágoston szfragisztikai és filológiai érvekkel alátámasztott két megállapítása, melyek szerint: 1) III. Iván 1497-es pecsétje jellegét tekintve nem más mint a moszkvai nagyfejedelmek 14-15. században használt pecsétjeiből fokozatosan kialakult 1479-es bulla módosított továbbfejlesztése ; 2) III. Iván 1504-ből származó két vörös viaszos függőpecsétje különböző pecsétnyomótól származik, bár a fiai számára kiadott adománylevelén látható pecsét lenyomata azonos az 1497-esével. III. Iván vörös viaszos dupla függőpecsétjének tehát két — egymáshoz nagyon hasonló — vésett nyomólapja létezett. Meggyőzőnek tűnik az azzal kapcsolatban megfogalmazott hipotézis is, hogy a kétfejű sas mint hatalmi jelkép Zóé Palaiologina és III. Iván házassága után Itáliából Moszkvába érkezett emigráns görög előkelőségek közvetítésével kerülhetett a nagyfejedelmi udvarba. III. Iván címerállatának vitathatatlan stiláris rokonsága a hozzá hasonló balkáni ábrázolásokkal a nyugati kulturális hatást a bizánci tradícióval ötvöző szellemi közeget jelöli ki a kétfejű sasos cári szimbólum mintájának származási helyéül. A górcső alá vett legfontosabb pecsétek mai állapotáról jó minőségben elkészített színes és fekete-fehér fényképek publikálása nem pusztán illusztráció gyanánt szolgál. A feliratok és az ábrázolások minden részletre kiterjedő szöveges bemutatása a képi megjelenítésükkel együtt értékes forrásközlés. A kötet — részben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának anyagi támogatásával — a magyar-orosz kulturális évadban került nyomdába, és a Régi Iratok Oroszországi Állami Levéltára (RGADA) intézményi keretei között működő rangos könyvkiadó, a „Drevlehranyiliscse" gondozásában látott napvilágot 500 példányban. Szili Sándor Bánkiné Molnár Erzsébet , A JÁSZKUN AUTONÓMIA (Dél-Alföldi évszázadok 22.) Szeged, 2005. Kiadja a Csongrád Megyei Levéltár. 294 o. A Dél-Alföldi évszázadok sorozatban jelent meg az a monográfia, amelyben a szerző arra vállalkozott, hogy a jászok és a kunok redempció utáni, mintegy két évszázados történetét feldolgozza. A szerző elsődlegesen arra tett kísérletet, hogy bemutassa, miképpen vált lehetővé a
