Századok – 2007

FIGYELŐ - Henri de Montety: 2005: mérföldkő a francia történetírásban? (Fordította: Ablonczy Balázs) I/239

250 FIGYELŐ tálában átszőtték kulturális és társadalmi szálakkal, s mondanivalójukat gyakran kritikával is megtűzdelték. Am miközben az 1938-ban megjelent tankönyv ideológiai ballasztját élénken kifogásolták, a francia történelem — sőt a francia nemzetállam — struktúrája, amelyet történelmi fordulópontokra alapoznak, az alkalomra összegyűjtött 50 történész munkája után is szilárdan áll a helyén. Néhány nagyágyú, mint Jacques Le Goff például, régi elkötelezettségeikhez híven persze támadják az eseményt, és az „archaikus" történelem felcserélését javasolják egy új történelemmel. De a szerzők többsége inkább arra hajlik, hogy kiegészítse a nagy nemzeti elbeszélést újabb adalékokkal - olyanokkal egyébként, amelyek Le Goff kutatási témájához is tartoznak. Kell-e forradalmat csinálni? Meg kell-e szüntetni minden határt a történelemben, fel kell-e cserélni a nemzeti történelmekhez tartozó dátumokat egyetemes jelentőségűekkel (1105: első európai szélmalmok; 1745: a gumi felfedezése; 1929: az Annales megalapítása)? Vagy pedig reformok révén kell haladni - apránként csepegtetve államhatárok nélküli időpontokat, várva az eredményt? Harmadik út lehetne minden ország rokon eseményeinek összevetése, s ezekből szintézis készítése. Ez napjainkban is népszerű történészi feladat. E kötetből azonban kínzóan hiányzik a nemzetközi kitekintés.61 Tegyünk próbát. Vegyük szemügyre az 1919-1920. évi békeszerződéseknek szentelt cikket.62

Az 1938-ban kiadott tankönyv — első kiadása 1923-ban jelent meg, ne feledjük — elsősorban Franciaország területi nyereségeire összpontosított — a keservesen visszaszerzett Elzász-Lotaringiára — hiszen az esemény friss volt és drámai. A cikk szerzője, Jean-Noël Jeanneney63 veszi a fáradtságot és kitér az osztrák és magyar kérdésekre. A kritika kritikájával kezdi. Szerinte túl sokszor rótták fel Wilsonnak, Clemenceau-nak és Lloyd Georgenak (az említések sorrendjében): „a naiv idealizmust, az ügyetlen cinizmust és a túláradó egoizmust".64 Pedig valójában nem a békeszerződések felelősek a nemzetközi helyzet romlásáért, hanem azon hatalmaké, amelyek alkalmazták ezeket a szerződéseket, közöttük volt Franciaország is, mert külpolitikája túlságosan is habozó volt ebben az időszakban. A cikk folytatása azonban maga is hezitáló és nem túlságosan meggyőzően érvel: „az az elsősorban Clemenceauval szemben megfogalmazott szemrehányás, miszerint felszámolta az Osztrák-Magyar Monarchiát és ezzel megfosztotta az európai nemzetek közösségét egy stabilizáló tényezőtől, nem vesz figyelembe egy kézenfekvő tényt: lehetetlen volt, hogy ez a legyőzött kétfejű birodalom ellenálljon a sokáig kisemmizett nemzetiségek nyomásának. A népek önrendelkezésének elvét, persze, hozzá kellett igazítani jó csomó büntetéshez és jutalomhoz, amit aszerint osztottak el, hogy egyes kis országok mely tábort választották a háborúban, de összességé-61 Külföldi kutatókat is felkérhettek volna arra, hogy írjanak Franciaország történetéről. 62 Jean-Noël Jeanneney: 1919: le traité de Versailles nous a rendu l'Alsace-Lorraine. [A versailles-i béke visszaadta nekünk Elzász-Lotaringiát.] In: 1515... i. m. 439-442. 63 Jean-Noël Jeanneney a jelenkori történelem professzora a párizsi Institut d'Études Politiques-on, a politika- és a médiatörténet szakértője. Egyúttal a Bibliothèque Nationale igazgatója és az Institut d'Histoire du Temps Présent tudományos tanácsának elnöke és számos más intézmény vezetője. 64 Jeanneney:

i. m. 439.