Századok – 2007

KÖZLEMÉNYEK - H. Haraszti Eva: Brit diplomaták jelentései Magyarországról 1953-1954-ben I/203

228 H. HARASZTI EVA anélkül távoztunk, hogy reményeink beteljesedtek volna. A városban és környékén tett kirándulásunkat követően voltaképpen komolyan elkezdtünk kételkedni abban, hogy vajon csakugyan a „lakói számára a világvárosi élet minden kényelmét nyújtó, virágzó bányavárost" látogattuk-e meg, amelyről a Hungarian Bulletin c. propaganda lap ez évben beszámolt. Térképünk alapos tanulmányozása után azonban megnyugodva tapasztaltuk, hogy csak Komlón járhattunk. 15. Mielőtt elszántuk volna magunkat a fáradságos hazautazásra, úgy döntöttünk, hogy egy — jobb elnevezés híján — kocsma meglátogatásából merítünk erőt. Délután fél 6-kor az egyetlen, fehérre meszelt helyiségben elég sok munkásember volt már, akik kétségkívül vagy munkába igyekeztek vagy munkából jöttek (mivel minden épület és munkaterület ki van világítva, hogy éjjel is lehessen dolgozni), és mindenki a közkedvelt olcsó vörösbort itta szódavízzel hígítva. Bár a műintézmény hosszú itallistával kérkedett, megtudtuk, hogy nem kapható más, csak hígított bor és sör. Utóbbit választottuk és hamar megértettük, rajtunk kívül miért nem csábított senki mást. A helyiségben nem voltak székek vagy ülések, a tulajdonosok pedig, miközben száraz kenyeret rágcsáltak, olykor egy kis szalámival, szinte suttogva beszélgettek a falból kiálló hat mellmagasságig érő pult egyikénél. A fiktív itallapon és egy feliraton kívül, mely közölte, hogy a 18 év alattiak nem tartózkodhatnak a helyiségben, az egyetlen dekoráció egy kézzel festett plakát volt, mely mivel a vörös szín uralta és egy börtöncellában ülő embert ábrázolt, rögtön felkeltette érdeklődésünket. A felirat azonban csupán ennyit mondott: „Ez a sors vár arra, aki ellopja a nép poharait." Mindent egybevetve, a hely volt alkalmas arra, hogy a szívet vagy a lelket felvidítsa, és mi sem fecséreltük tovább időnket keserű sörünk mellett. 16. Szerencsére tiszta holdfényben tértünk haza, olyan világos volt, hogy a kocsi fényszórójára szinte nem is lett volna szükség. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik örültek ennek ezen az estén, hiszen utunkon egymás után haladtunk el a szántóföldek mellett, ahol a földművesek kihsználták a holdfényt és az elmaradt szántást pótolták. 17. Vezetés közben elgondolkoztam az aznapi látottalton, és két meghatározó benyomásom támadt. Az egyik, hogy micsoda munkaerő- és anyagpazarlás folyik, és milyen szörnyen alacsony a hatékonyság, ami abból fakad, hogy a tervezők erőltetett ütemet diktálnak a célok elérése érdekében. A másik, hogy rettenetes körülmények közé kényszerítenek emberi lényeket. A magyarországi életnívót semmiképpen sem lehet összehasonlítani az Egyesült Királyság-bélivel, Sztálinvárosban és Komlón azonban még magyar viszonyokhoz képest is a mélyponton van a színvonal. Ha befejeződnek az építkezések, az emberek a legjobb esetben is csak unalmas, túlszabályozott és kényelmetlen életet élhetnek majd itt. Az épületekből és a közösségi terekből teljességgel hiányozni fog az olyan építmények szellemi izgalma, mint amilyenek Le Corbusier marseilles-i és pandzsábi alkotásai. Eközben az életkörülmények a legalacsonyobb szintre zuhantak, és azon tűnődtem, hogy ha e szerencsétlen sztálinvárosi és komlói munkások nem kerültek volna ilyen távol Budapesttől, a kormányt esetleg jobban aggasztanák az ott várható üzemi lázongások, amelyek Budapestre is átterjedhetnek. Lehet, hogy e téren rosszul mérem fel a magyarok vérmérsékletét, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy leg-